vagyonelkobzás

 

A második világháború után ismét kisebbségi sorba jutott felvidéki magyarság egyházi életét szintén a kollektív jogfosztás jellemezte. A Szlovák Nemzeti Tanács már 1944 őszén, a szlovák nemzeti felkelés idején korlátozta a magyar nyelvű istentiszteletek tartásának lehetőségét, majd 1945 folyamán több dél-szlovákiai városban (pl. Pozsonyban, Kassán, Léván, Ipolyságon, Rimaszombatban és Rozsnyón) betiltották a magyar istentiszteletet és a belmissziós munkát, beleértve a temetést és az esketést is, 1948 tavaszán pedig, immár a hívők reszlovakizálására hivatkozva, szlovák nyelvű istentiszteleteket erőszakoltak a magyar gyülekezetekre.
A háborút követően gyakorlatilag megszűnt minden magyar nyelvű gyülekezeti-közösségi élet. Magyar nyelvű egyházi lapok kiadását nem engedélyezték, a magyar nyelvű hittanoktatást és bibliaórákat betiltották, a magyar lelkészektől megvontak mindennemű állami támogatást, sokukat kiutasították Csehszlovákiából vagy a lakosságcsere keretében telepítették át Magyarországra, a maradók nagy részét szlovák etnikai területre helyezték át.
A római katolikus egyház ismét magyar püspökök nélkül maradt. 1945. február 27-én kiutasították Csehszlovákiából Madarász István kassai katolikus püspököt, február 22-én pedig, nem sokkal szabadlábra helyezését követően, elhunyt a csehszlovák hatóságok által őrizetbe vett és meggyötört Bubnics Mihály rozsnyói katolikus püspök.
A sajátos helyzetben lévő, 90%-ban magyar ajkú hívőkből álló református egyház irányítása egy kizárólag szlovákokból álló ún. Szervezőbizottság kezébe került. A már a háborús szlovák állam idején létrehozott, de az új csehszlovák hatalom támogatását is élvező bizottság 1945 májusában szabályrendeletek sorozatát oktrojálta rá az egyházra, amelyekkel átalakította az egyházmegyéket, három „szlovák egyházmegyét” is beiktatva közéjük, élükre pedig ideiglenes adminisztrátorokat nevezett ki. A lelkészek számára kötelezővé tette a szlovák nyelvvizsgát, s még a segédlelkészek kinevezéséhez is politikai megbízhatóságuk és csehszlovák állampolgárságuk igazolására volt szükség.
Az egyház vagyonát elkobozták, egyesületeit, mozgalmait feloszlatták, iskoláit bezárták, hivatalos nyelvévé a szlovákot tették, 1945 és 1948 között pedig 25 református gyülekezetben (elsősorban Kassa környékén) szlovák nyelvű istentiszteletet erőszakoltak a magyar hívőkre. Rendkívül súlyosan érintette a reformátusokat a lakosságcsere: a magyar reformátusok lélekszáma egyharmadával csökkent, számos gyülekezet pedig, különösen a lakosságcsere által leginkább érintett Garam mentén, a megszűnés peremére sodródott.
Hasonlóan súlyos következményekkel járt a lakosságcsere a magyar evangélikusokra is. A kitelepítés őket kevésbé érintette, de mivel a magyarlakta falvakba betelepülő szlovákok gyakran szintén evangélikusok voltak, a magyar evangélikusok sok helyen egyházközségük irányítását is elveszítették.

 

Az egyik első kérdés, amelyben a csehszlovák államhatalom már némi „engedményekre” is hajlott, az a Csehországba deportált magyarok kérdése volt. Mivel 1948 tavaszán közeledett eredetileg egy évre szóló, majd hat hónappal meghosszabbított munkakötelezettségük lejárta, hazatelepülésüket azonban nem tartották kívánatosnak, a hatóságok eredetileg bizonyos engedmények fejében végleges csehországi letelepedésre próbálták rábírni őket. A csehszlovák kormány 1948. március 19-én úgy határozott, hogy a csehországi letelepedést vállaló deportáltak visszakaphatják csehszlovák állampolgárságukat, döntésük „megkönnyítése” érdekében ugyanakkor elrendelte a deportáltak Szlovákiában hátrahagyott ingatlanvagyonának elkobzását és szlovák bizalmiak közötti szétosztását. Az erőteljes propaganda ellenére azonban csupán 2209 deportált kérte állampolgársága visszaadását, s közülük is csupán 1531 jelezte letelepedési szándékát, ami 1948. július 21-én a deportáltak munkakötelezettségének meghosszabbítására késztette a Nemzetgyűlést. A magyarok állampolgárságát rendező 1948. október 25-i törvény elfogadása után azonban egyre inkább tarthatatlanná kezdett válni csehországi tartózkodásuk fenntartása és munkára kötelezésük is. Szervezett transzportokkal történő hazatérésük engedélyezéséről a párt- és állami szervek 1948 őszén határoztak. Mindeközben a deportáltak vagyonába betelepült szlovákok érdekeit tartották szem előtt, ezért saját vagyonát csak az a deportált kaphatta vissza, akiét még nem utalták ki a bizalmiaknak. 1949. január 7. és április 15. között összesen 19 184 személy, azaz 4602 család települt vissza Szlovákiába, közülük azonban csupán 2070 család térhetett vissza saját otthonába, 1186 családot rokonainál, 1346 családot pedig kiutalt lakásokban helyeztek el. 1949 januárjáig engedély nélkül már további 19 530 deportált is visszatért Szlovákiába, a szlovákiai magyarság eredetileg végérvényesre tervezett csehországi széttelepítése így nem járt tartós következménnyel és nem válhatott a dél-szlovákiai etnikai arányok megváltoztatásának eszközévé. A hazatért deportáltak elhelyezési nehézségeit a szlovák pártszervek 1949 őszén sajátos módon egy újabb kitelepítési akcióval, az osztályszempontból és politikailag megbízhatatlannak minősített magyarok Csehországba telepítésével, illetve a hazatért deportáltaknak ezek birtokaiban és házaiban való elhelyezésével próbálták megoldani. A több ezer kitelepítendő magyar családdal számoló, s a Somorjai járásból kijelöltek útnak indításával 1949. október 12-én megkezdett ún. Dél-akció végrehajtására azonban már nem került sor, mivel azt a prágai pártvezetés, nem utolsósorban az erőteljes magyarországi tiltakozás hatására, az előkészületek utolsó szakaszában leállíttatta.

 

 A második világháború befejezése óta jogfosztott csehszlovákiai magyarság számára az 1948-as év hozta meg a változást. Az 1948. februári kommunista hatalomátvételt követő hónapok ugyanakkor egyelőre semmiféle pozitív változást nem hoztak a magyarkérdés kezelése terén. Nemcsak a lakosságcsere és a reszlovakizáció zajlott változatlanul, hanem érvényben maradt valamennyi korábbi magyarellenes jogszabály, ráadásul a prágai és pozsonyi állami szervek sorra hozták meg az újabb és újabb jogfosztó intézkedéseket. Csehszlovákia 1948. május 9-én elfogadott, szovjet mintára készült új alkotmánya a nemzetiségi jogokkal nem foglalkozott, s a kisebbségek létezéséről még csak említést sem tett. Az április 21-én kelt új iskolatörvény magyar iskolák létesítésével nem számolt, a május végén megtartott parlamenti választásokon pedig a németek és a magyarok – a reszlovakizáltak kivételével – továbbra sem vehettek részt. Ugyanebben a nacionalista légkörben került sor 1948. június 11-én a magyar és német eredetű, ill. hangzású helységnevek elszlovákosítására, amely során 710 – többségében magyarlakta – település nevét cserélték fel mesterséges szlovák névvel, megszüntetve egyúttal a kisebbségek által lakott települések kétnyelvű megnevezését. A csehszlovák párt- és állami vezetésnek 1948 nyarán azonban már be kellett látnia, hogy változtatnia kell a magyar kisebbséggel szembeni politikáján. Ez volt Moszkva érdeke is, amely arra törekedett, hogy a befolyása alá tartozó országok mielőbb rendezzék vitás kérdéseiket, ráadásul 1948 folyamán a magyar párt- és állami vezetés is s többször tudtára adta a csehszlovák félnek, hogy a két ország közötti baráti viszony megteremtésének elsőrendű feltétele a magyar kisebbség helyzetének pozitív értelmű rendezése. A magyar pártvezetéssel történt egyeztetésekkel párhuzamosan előbb 1948 nyarán a prágai, majd szeptember végén a pozsonyi pártvezetés és a csehszlovák kormány is a magyarság helyzetének rendezéséről határozott. Kilátásba helyezték a magyarok csehszlovák állampolgárságának visszaadását, mezőgazdasági vagyonuk elkobzásának felfüggesztését, a Csehországba deportáltak hazatérésének engedélyezését, magyar sajtótermék megjelentetését, a magyar nyelvű oktatás újraindítását és egy magyar kulturális szervezet létrehozását. Ugyanakkor megengedhetetlennek tartották bármiféle magyar politikai párt létrehozását, a reszlovakizáltaknak a magyarság soraiba való visszatérését, megakadályozva többek között, hogy a létrehozandó magyar kultúregyesület tagjai legyenek, vagy gyermekeik magyar iskolai osztályokat látogassanak. A magyar kisebbség jogállásának rendezése a prágai Nemzetgyűlés 1948. október 25-én elfogadott 245/1948 sz. törvényével kezdődött, amely a magyarok számára lehetővé tette csehszlovák állampolgárságuk visszaszerzését. Ezt követően a Megbízottak Testülete november 4-én kelt 26/1948 sz. rendeletével 50 hektárig megszüntette a magyarok mezőgazdasági vagyonának elkobzását, amennyiben azt még nem juttatták másnak. 1948. december 15-én Lőrincz Gyula főszerkesztésében megjelent az Új Szó című pártlap első száma, 1949. március 5-én pedig, ugyancsak Lőrincz Gyula vezetésével, megalakult a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete, a Csemadok. 1948 őszétől, előbb szlovák elemi iskolák melletti magyar osztályok, majd 1950-től önálló magyar iskolák formájában, újraindult a magyar nyelvű oktatás, s 1949 első hónapjaiban végre sor került a Csehországba deportált magyarok hazaszállítására is. A magyar kisebbséggel kapcsolatos állampárti döntések előkészítése és végrehajtása a szlovák kommunista pártvezetés melletti Magyar Bizottság feladata volt. Az 1948. november 12-e és 1949. október 21-e között fennállott bizottságban helyet kaptak a két világháború közötti csehszlovákiai kommunista mozgalom magyar pártmunkásai: Major István, Lőrincz Gyula, Fábry István, Kugler János és Rabay Ferenc, ami egyben előrevetítette, hogy a lakosságcsere és a kitelepítések következtében korábbi értelmiségének java részét elveszítő magyar kisebbségi társadalom irányítása a párt által kijelölt új kisebbségi elit útján valósul majd meg.

 
Powered by Tags for Joomla

Keresés a tudástárban

selye