szakszervezet

Mivel Dél-Szlovákia természeti adottságainak köszönhetően a szlovákiai magyar lakosság döntő többsége a mezőgazdaságban dolgozott, a magyar ipari munkásság aránya a csehekkel, németekkel, szlovákokkal és lengyelekkel összehasonlítva meglehetősen alacsony volt. A szlovákiai ipar területi elhelyezkedése miatt jelentősebb számú magyar ipari munkásság elsősorban a magyar nyelvterület peremé lévő Pozsonyban, Nyitrán, Kassán, illetve Komáromban, Losonc és Rozsnyó környékén élt. A magyar munkásság egyik legnagyobb hátrányát alacsony szakszervezeti szervezettsége jelentette, hiszen 1931-ban az országos átlaggal (44%) szemben a magyar munkásoknak csak a 10%-a volt szakszervezeti tag. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy sem külön magyar szakszervezet sem magyar szakszervezeti központ nem volt, így a magyar munkásság a csehszlovák illetve német szakszervezetekben volt szétforgácsolva. A legtöbb magyar munkás a szociáldemokrata illetve a kommunista párt által létrehozott szakszervezetekbe tartozott. Ennek is volt köszönhető, hogy a munkásság ki volt szolgáltatva a politikának, s a magyar munkásság egy jelentős része nem az ellenzéki magyar pártok, hanem az erő szakszervezeti háttérrel rendelkező szociáldemokrácia és a kommunista párt szavazója volt.

A magyar munkásság szervezetlensége nem csupán politikai hátrányokat okozott, de külön problémát jelentett a nagy gazdasági válság idején, amikor jelentősen megnövekedett a munkanélküliek száma. Csehszlovákiában ugyanis az ún. genti rendszer érvényesült, vagyis csak azok kaptak munkanélküli segélyt, akik a szakszervezetek tagjai voltak. A meglehetősen alacsony segélyt a szakszervezetek fizették, igaz, az összeg kétharmadát az állam folyósította azoknak. A magyar munkanélküliek nagy része így nem kapott munkanélküli segélyt. Ők csupán az 1930-tól az állam részéről a munkanélkülieknek osztott ún. kolduscédulákhoz juthattak hozzá, amelyet élelmiszerre válthattak.

 
Powered by Tags for Joomla

Keresés a tudástárban

selye