reszlovakizáció

A második világháborút követő csehszlovák politika egyik legfőbb célját – a magyar kisebbség felszámolását – nem érte el ugyan, a magyarok kitelepítése, s a nagyszámú kül- és belföldi szlovák telepes betelepítése révén mégis sikerült jelentősen csökkentenie a magyar lakosság számát és megváltoztatnia a magyar nyelvterület etnikai összetételét.
A háború utáni első, 1950-es népszámlálás szerint a magukat magyarnak vallók száma az 1930. évi 592 337-ről 354 532-re, Szlovákia összlakosságán belüli részaránya pedig 17,8%-ról 10,3%-ra csökkent. Nyilvánvaló azonban, hogy a népszámlálás adatai nem a magyarság valós számát tükrözték, s hogy a megfélemlített magyar lakosság nemzetiségi bevallására a nacionalista politika enyhülése ellenére rányomta bélyegét a több éven át tartó üldöztetés emléke. A magukat magyarnak vallók számának ilyen nagymértékű csökkenése nem magyarázható csupán a kitelepítésekkel. Az etnikai arányokat a reszlovakizáltak nemzetiségi bevallása torzította, akik jelentős része a népszámlálás során rájuk gyakorolt nyomás következtében ekkor még szlováknak vallotta magát.
A reszlovakizáltak megváltozott nemzetiségi bevallása következtében a következő, 1961. évi népszámlálás során már 518 782 fő, Szlovákia lakosságának 12,4%-a vallotta magát magyarnak, ez a szám, ill. arány azonban még mindig messze elmaradt a magyarság háború előtti számától és részarányától.
Ugyancsak jelentősen csökkent a magyar többségű járások száma. Az 1950. évi népszámlálás során az 1930. évi 14-gyel szemben már csak 8 magyar többségű járást mutattak ki, amelyek a Nagymegyeri (75,9% magyar lakossal), Párkányi (75,6%), Dunaszerdahelyi (72,5%), Feledi (66,5%), Tornaljai (60,9%), Komáromi (59,1%), Somorjai (52,8%) és Ógyallai (51,4%) járások voltak. Tovább csökkentette a magyar többségű járások számát az 1960. évi közigazgatási reform, amely során a magyar jellegű járásokat általában szlovák túlsúlyú járásokkal egyesítették, így az 1961-es népszámlálás már csupán 2 magyar többségű járást talált Szlovákiában: a Dunaszerdahelyi járásban 86,7%, a Komáromiban 69,4% volt a magyarok aránya.
Az 1950. évi népszámlálás az egyedüli volt a kommunista uralom alatt megrendezett népszámlálások közül, amely során rákérdeztek a megszámláltak felekezeti hovatartozására is. 1950-ben a magukat magyarnak vallók 74,9%-a (265 729 fő) volt római katolikus, 20,5%-a (72 584 fő) református, 3,1%-a (10 929 fő) evangélikus, 1,2%-a (4209 fő) pedig görög katolikus vallású.

 

A lakosságcserével párhuzamosan a szlovákiai magyarság számának csökkentését célozta az ún. reszlovakizációs, vagyis „visszaszlovákosítási” kampány is. Az akciót hivatalosan az elmúlt évszázadokban elmagyarosodott vagy elmagyarosított szlovákok visszaszlovákosításának szükségességével indokolták, akiknek a reszlovakizáció révén lehetőséget adnak arra, hogy visszatérjenek „eredeti” szlovák nemzetiségükhöz. Az önkéntesnek hirdetett reszlovakizáció szervezői ugyanakkor nem titkolták, hogy a reszlovakizáló magyarok visszakapják csehszlovák állampolgárságukat, mentesülnek a vagyonelkobzás és kitelepítés alól, a magyar nemzetiségük mellett kitartóknak azonban továbbra is vállalniuk kell a hátrányos megkülönböztetést. A reszlovakizáció lehetőségét a szlovák politikai vezetés már 1945 elején körvonalazta, gyakorlati megvalósítása azonban csupán 1946 tavaszán kezdődött meg. Közeledett ugyanis a párizsi békekonferencia, a reszlovakizáció eredményeit pedig Csehszlovákia érvként kívánta felhasználni annak alátámasztására, hogy az országban a lakosságcsere és a reszlovakizáció után nem marad több 200 000 magyarnál, s így kedvezőbb kiindulási pozíciót kívánt biztosítani a magyarok egyoldalú kitelepítésének jóváhagyására benyújtott javaslata számára. A Július Viktory belügyi megbízott 1946. június 17-i hirdetményével útjára indított reszlovakizációs kampány eredménye a legmerészebb, 200 ezer magyar jelentkezésével számoló elképzeléseket is messze felülmúlta. Az 1946. július 1-ig tartó kampány során állampolgársága visszaszerzése, a kitelepítés és a vagyonelkobzás alóli mentesülése reményében 352 038 magyar kérte szlovákká minősítését, a jelentkezők száma azonban még ezt követően is tovább nőtt. A szakirodalom által a reszlovakizáció végleges eredményeként elismert adatok szerint összességében 410 820 személy tett eleget a reszlovakizációs felhívásnak, közülük 326 679-et szlovák nemzetiségűnek is nyilvánítottak, 84 141 személy reszlovakizálását ugyanakkor elutasították. A reszlovakizáltak jelentős része a háború utáni első, 1950. évi népszámlálás során még szlováknak vallotta magát, a későbbiekben azonban statisztikailag is visszatért magyar nemzetiségéhez.

 

Párkány és környéke egyike volt azon színmagyar lakosságú régióknak, amelyek magyar lakossága a hatóságok által alkalmazott lelki és fizikai nyomás hatására nagymértékben engedett a reszlovakizációs nyomásnak.
A Párkányi járás községeiben 1946. június 18-tól naponta 5-6-szori dobszóval szólították fel a lakosságot, hogy a községházán jelentkezzen a reszlovakizációs nyilatkozat aláírása céljából. Tudtukra adták, hogy ha a szülőfalujukban akarnak maradni, ajánlatos, hogy szlováknak vallják magukat és írják alá a nyilatkozatot. Aki ezt nem hajlandó megtenni, el kell hagynia faluját és át lesz telepítve Magyarországra, de volt olyan felhívás is, amely azzal rémisztgette a magyarokat, hogy aki nem jelentkezik szlováknak, azt Szibériába deportálják.
Érsekkétyen ezen túlmenően azzal fenyegették meg a lakosságot, hogy a magyarságuk mellett kitartóktól megvonják a cukor- és lisztjegyet. Kéménden 50 koronás büntetést helyeztek kilátásba, Muzsla katolikus esperesét Párkányban lecsukták, Ebed katolikus plébánosát pedig, aki nem akarta aláírni a nyilatkozatot, 3 napra elzárták, a község lakosságának félrevezetésére pedig elhíresztelték, hogy a pap és a tanító már reszlovakizált. Nánán a csendőrök 1946. június 21-én házról-házra jártak és mindenkivel közölték, hogy a község lakosságát néhány kilós csomaggal áttelepítik Magyarországra, aki azonban maradni akar, írja alá az űrlapot, amellyel szlováknak vallja magát, s akkor falujában maradhat és nem esik semmi bántódása. Nagyölveden a jegyző szintén azzal fenyegetőzött, hogy az aláírást megtagadók át lesznek telepítve Magyarországra. Ki is doboltatta, hogy akik nem hajlandók reszlovakizálni, írják össze vagyontárgyaikat, mert hamarosan kitelepítik őket. A falu lakossága között ráadásul azt is elhíresztelte, hogy a katolikus plébános és a káplán már aláírták a nyilatkozatot.
Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a Párkányi járás magyar lakosságának közel kétharmada reszlovakizált. A fent említett községek közül Nánán és Nagyölveden gyakorlatilag a teljes magyar lakosság, Muzslán a magyarok négyötöde, Ebeden és Kéménden kétharmada. Leginkább Érsekkéty református magyarsága tudott ellenállni a nyomásnak, lakosságának egyharmada írta alá a reszlovakizációs nyilatkozatot.
A nacionalista nyomás enyhültével a kényszer alatt reszlovakizálók zöme természetesen ismét magyarnak vallotta magát. Az 1950-es népszámláláskor nagy részük még szlováknak jelentkezett, 1961-ben azonban Érsekkétyen 94,2%, Ebeden 87,7%, Muzslán 85,3%, Kéménden 91,8%, Nagyölveden pedig 75,4% volt a magyarok aránya.

 

A reszlovakizáció fogadtatása régiónként rendkívül eltérő volt. Nagy általánosságban elmondható, hogy elsősorban a városokban, a szórványban és a vegyes etnikumú, valamint a nyelvhatár menti falvakban élő magyarok kérték „visszaszlovákosításukat”, a zárt magyar etnikai terület magyarsága pedig ellenállt a reszlovakizációs nyomásnak. Ennél azonban jóval árnyaltabb következtetések levonására adnak lehetőséget a reszlovakizáció községenkénti adatai, amelyek azt mutatják, hogy az akció elsősorban a Csallóközben és Gömör egyes régióiban ütközött nagy ellenállásba, de gyakran egy-egy régión belül is rendkívül eltérő volt a fogadtatása.
A Csallóköz színtiszta magyar településein, különösen annak központi részén, Dunaszerdahelyen és környékén a reszlovakizálók aránya gyakran a 10%-ot sem érte el. Hasonló volt a helyzet Gömörnek a nagyrészt a Feledi járáshoz tartozó délnyugati részén, ahol a reszlovakizálók aránya általában nem haladta meg a magyar lakosság 20%-át.
A reszlovakizáció eredményei is azt mutatták, hogy a mindenkori államhatalomnak a vidéki lakosságnál jóval kiszolgáltatottabb, gyakran valóban kétnyelvű, kettős identitású városi polgárság hajlamosabb a nemzetiségváltásra. Ugyanakkor a városok esetében is megfigyelhető bizonyos kettősség: a magyar nyelvterület középső és keleti részein fekvő városok (pl. Ipolyság, Losonc, Rozsnyó, Szepsi, Királyhelmec, Nagykapos) lakossága sokkal inkább hajlott a reszlovakizációra, mint a csallóközi és mátyusföldi városoké.
Régiónként eltérő mértékben, de az átlagot meghaladó arányban reszlovakizált a magyar-szlovák nyelvhatáron, esetleg annak közelében fekvő magyar települések, a vegyes etnikumú, valamint a szlovákokkal már a két világháború között is erőteljesen betelepített községek magyarsága. A magyar etnikai sáv nyugati részétől eltérően, ahol a magyar nyelvterületen belüli színmagyar települések nagy része ellenállt a reszlovakizációnak, a magyar etnikai sáv középső és keleti régióinak (Ipoly mente, Nógrád, Gömör északkeleti része, Abaúj-Torna, Bodrogköz, Ung-vidék) magyar lakossága, még a színmagyar falvak esetében is, kevés kivételtől eltekintve, túlnyomó többségében reszlovakizált.
A reszlovakizáció régiónként eltérő fogadtatása, az egy régión belüli, azonos nemzetiségi struktúrájú települések sok esetben gyökeresen eltérő mértékű reszlovakizálása több összetevő együtthatásának eredménye. A nemzeti identitástudat mellett nyilvánvalóan szerepet játszott benne az egzisztenciális fenyegetettség mértéke, a helyi értelmiség, a papok, tanítók útmutatása és példája, nem utolsósorban pedig az összeírást végző közegek által alkalmazott lelki és fizikai nyomás mértéke, akik gyakran kitelepítéssel és vagyonelkobzással fenyegették meg, vagy elzárással büntették azokat, akik vonakodtak aláírni a reszlovakizációs nyilatkozatot.
A budapesti Szabad Nép 1946. július 3-i számának vezércikke a következőképpen mutatott rá az önkéntesnek hirdetett reszlovakizáció mibenlétére: „az ‚önkéntesség‘ (…) abból áll, hogy a magyar földműves választhat: szlováknak vallja-e magát és így részesül a földreformból, vagy pedig hű marad-e magyarságához és akkor elveszik tőle meglévő földecskéjét is. A magyar munkás is ‚szabadon‘ választhat: vagy szlováknak vallja magát, vagy megmarad magyarnak, megfosztják minden rendkívüli juttatástól, gyermeksegélytől és bármely pillanatban felmondás és végkielégítés nélkül az utcára tehetik. A magyar tanító vagy szlováknak vallja magát és ismét álláshoz jut, vagy pedig továbbra is állás és fizetés nélkül marad. A magyar nyugdíjasnak ‚csakis‘ nyugdíja függ attól, hogy szlováknak vallja-e magát. A magyar diáknál ‚csak‘ arról van szó, hogy tanulhat-e, építheti-e életpályáját vagy sem. És minden magyar választás előtt áll: szlováknak vallja-e magát, átengedje-e gyermekeit a teljes elnemzetlenítésnek, vagy kitart a szlovákiai magyarok keserves, sovány kenyere mellett, ‚rettegés és félelem‘ közepette várja, mikor jön érte a kitelepítési közeg, mikor űzik el szülőföldjéről. Így fest a ‚reszlovakizálás‘ önkéntessége. Az újkori történelem egyik legerőszakosabb elnemzetlenítési kísérlete ez.“

 
Powered by Tags for Joomla

Keresés a tudástárban

selye