pozsony

1918 Szilveszterének napján a Barreca Riccardo olasz ezredes vezette csehszlovák légiós egység ellenállás nélkül elfoglalta Pozsonyt. Jankó Zoltán főispán és kormánybiztos, Kánya Richárd polgármester a pozsonyi főpályaudvaron készült jegyzőkönyv tanúsága szerint ünnepélyes óvást emeltek "a városnak mint magyar-német városnak a csehszlovák állam exponensei által való megszállása ellen". Követelték a népszavazás kiírását, hogy "a várost és lakosságot megmentsék az ősi hazától való erőszakos elszakítástól és a csehszlovák államterülethez való kikényszerített átcsatolástól". 

Bővebben...  

A két világháború közötti időszakban Pozsony nemcsak nagy etnikai átalakuláson ment át, de ekkor vált igazi nagyvárossá is, amelybe ezerszám költözött munkát kereső vidéki lakosság. Az elsősorban a pozsonyi gyárakban munkát vállaló, vagy alkalmi munkából élő beköltözöttek azonban a városban már nem találtak maguknak lakóhelyet, illetve a városi árakat nem tudták megfizetni, így a nagyváros perifériáján telepedtek le. A húszas években a pozsonyi városszélen munkástelepek egész sora alakult ki, amelyeket akár nyomornegyedeknek is lehetne nevezni. Ilyen volt Emmiháza, a Westend, az Auliesel, a Zabos és a Dornkappelnek nevezett munkástelep is. 

Az akkori város határain kívül, a Pozsonyból Dunaszerdahely felé vezető vasút mellett kiépülő Dornkappelre 1928-ban költöztek az első lakók, 1936-ban pedig már mintegy 6 ezren éltek ott. Noha a munkásnegyedben családi házak részére mérték ki a parcellákat, a legtöbb oda költöző eleinte csupán ideiglenes lakóhelyet épített magának: így a többi munkástelephez hasonlóan a kőházak mellett Dornkappel képét is összetákolt bódék egész sora határozta meg. Egy korabeli szociológiai kutatás szerint az itt található lakások döntő többsége egy szobából és egy konyhából, vagy csupán egyetlen (szobaként és konyhaként is szolgáló) helyiségből állt, a kétszobás lakás rendkívül ritka volt. Óriási volt tehát a zsúfoltság, hiszen egy dornkappeli szobára átlagban 6 személy jutott. Szennyvízcsatorna nem volt, vezetékes víz és villany is csak a lakások töredékében. A dornkappeliek nagy része a pozsonyi gyárakban dolgozott, vagy alkalmi munkákból élt, de jelentős számban éltek itt tartósan munkanélküliek is.
Dornkappelt a korabeli források háromnyelvű – magyar, szlovák, német – közegként jellemzik, hiszen Pozsony Szlovákia valamennyi régiójából vonzotta a bevándorlókat. A legtöbben azonban mégis a Csallóközből érkeztek, ahol a magyarok számára hátrányos módon végrehajtott földreform következtében családok ezrei maradtak megélhetés nélkül. Így a telepen az uralkodó nyelv elsősorban a magyar volt, legalább is a helyi kulturális életben. A helyi könyvtárból kikölcsönzött könyvek között ugyanis a legtöbb magyar nyelvű volt, de a dornkappeli színjátszók is elsősorban magyar nyelven játszottak, s a helyi moziban – mert ilyen is volt – a magyar filmeknek volt a legnagyobb sikerük. Az viszont a csehszlovák állam nemzetiségi politikájának számlájára írható, hogy a telepen magyar iskola nem működött, noha 1936-ban már 248 gyermek nevében kérelmezték ezt. Így a dornkappeli magyar gyerekek vágy a városban található magyar iskolába jártak be, vagy pedig a telepen lévő szlovák iskolát látogatták.

 

A második világháború utáni jogfosztottság idején gyakori jelenség volt a magyar nyelvű istentiszteletek betiltása is. Bár az istentiszteleti nyelv megválasztása a gyülekezetek, ill. magának az egyháznak a hatáskörébe tartozott, a szlovák hatóságok mégis gyakran hoztak a magyar és német istentiszteleti nyelvet betiltó rendeleteket.
A Szlovák Nemzeti Tanács Oktatás- és Népművelésügyi Megbízotti Hivatala például Pozsonyban 1948. február 28-án betiltotta előbb a magyar nyelvű evangélikus, majd március első napjaiban a magyar református istentiszteleteket, ami március 8-án arra késztette a pozsonyi református és evangélikus gyülekezetet, hogy közös emlékiratban tiltakozzanak a magyar istentiszteletek betiltása ellen. Az emlékirat emlékeztetett többek között arra, hogy a magyar fennhatóság idején soha nem volt semmilyen akadálya a szláv és német nyelvű istentiszteletek megtartásának, s hogy a magyarok soha nem tiltották be a szláv nyelvű istentiszteleteket. A református egyház háború alatti toleráns magatartására pedig példaként hozta fel azt az esetet, hogy amikor a szlovák állam hatóságai 1940 szeptemberében bezáratták a pozsonyi csehtestvér egyház templomát, a magyar reformátusok voltak azok, akik testületileg egyházukba fogadták az üldözött cseheket, s 1945 áprilisáig templomukat is megosztották velük.
A magyar nyelvű református istentiszteletek betiltása ellen felemelte szavát a szlovákiai református egyház élén álló – egyébként szlovák kézben lévő – ún. Szervezőbizottság is, amely 1948. március 18-án állásfoglalásban rögzítette, hogy az egyház alkotmánya szerint az istentiszteleti nyelv megválasztása az egyházközségekre tartozik.
A két egyház a jelek szerint a tilalom ellenére továbbra is megtartotta magyar nyelvű istentiszteleteit, 1948. szeptember 4-én ugyanis Szabó Béla református és Rátz Vilmos evangélikus lelkészt már egyenesen a pozsonyi rendőrparancsnokságra idézték be. Ott számon kérték tőlük, hogy mernek magyarul prédikálni, amikor az Pozsonyban be van tiltva. Miután megfenyegették őket, hogy letartóztatják őket s bezárják a templomokat, aláírattak velük egy nyilatkozatot, hogy további intézkedésig nem tartanak magyar nyelvű istentiszteletet, s nem fognak a betiltás ellen lázítani. A következő két vasárnap, szeptember 5-én és 12-én az evangélikus templomban kizárólag szlovák istentiszteletet tartottak, a reformátusok azonban inkább templomukat is zárva tartották, mintsem hogy szlovák nyelvű istentiszteletet tartsanak.
Miután szeptember 15-én Wagner Ferenc pozsonyi magyar konzul felkereste Daniel Okáli szlovák belügyi megbízottat az ügyben, s Okáli azt közölte, hogy szerinte semmi akadálya a magyar istentiszteletek megtartásának, Szabó Béla esperes szeptember 16-án körlevélben tudatta a református hívekkel, hogy elhárult az akadály a magyar istentisztelet elől s a következő vasárnap, 19-én meg is tarthatják azt. Szeptember 17-én azonban Szabót ismét beidézték a rendőrségre, s hiába hivatkozott Okáli szóbeli ígéretére, a körlevél visszavonására akarták kényszeríteni. Ő azonban erre nem volt hajlandó, s nyilatkozatot sem írt alá arról, hogy vasárnap nem tartja meg a magyar istentiszteletet, ezért, hogy azt ne tarthassa meg, vasárnap délelőtt őrizetbe helyezték. Ezen túlmenően azzal is megfenyegették a kárpátaljai születésű Szabó Bélát, hogy ha három hónapon belül nem települ át Magyarországra, átadják a szovjet szerveknek s visszatoloncolják a Szovjetunióba. Szabó esperes a zaklatások hatására 1948 őszén valóban Magyarországra távozott.
Azt követően, hogy a magyar kisebbség 1948 októberében visszakapta csehszlovák állampolgárságát, értelmetlenné és vált a magyar istentiszteletek tiltása, s a későbbiekben ez a kérdés is rendeződött.

 

Az újkori Pozsonyra mindig is a multikulturalitás és a többnyelvűség volt a jellemző. A századfordulón Pozsony lakosságának több mint felét a németek alkották, egyharmadát a magyarok és de jelentős számú szlovák lakosság is élt a városban. Az utcán és a közéletben ekkor még a magyar és a német nyelv volt az uralkodó. Trianon után a város etnikai összetétele gyors változásnak indult. 1921-ben már a város lakosságának 42%-a csehszlováknak, 30%-a németnek és 24%-a vallotta magát magyarnak. Ez a változás a város nyelvhasználatában is megmutatkozott. A több ezer ide költözött cseh miatt új elemet jelentett a cseh nyelv megjelenése, de a visszaemlékezők szerint egyik pillanatról a másikra olyanok is szlovákul kezdtek beszélni, akik addig kizárólag a magyart vagy a németet használták.

Bővebben...  
Powered by Tags for Joomla

Keresés a tudástárban

selye