oktatás

A magyar iskolák garmadájának nyelvi átalakításával és a régi tanszemélyzet nagy részének lecserélésével a Felvidéken működő magyar pedagógusok tetemes része állástalanná vált. Az elbocsátott tanítók és tanárok rendszerint három havi fizetésüknek megfelelő végkielégítést kaptak. A hatalom ezen túlmenően már nem volt hajlandó gondoskodni róluk és családjukról, miáltal sokszor a legnagyobb nyomorba taszította őket. Ezért aztán a legtöbb elbocsátott pedagógus családostul távozott a maradék Magyarország területére. Olyanok is akadtak azonban, akik minden nehézség ellenére helyben maradtak, és várták az idők jobbra fordulását. A hatalom azonban idővel ezek közül is nagyon sokat kiutasított a Csehszlovák Köztársaság területéről.

Bővebben...  

A magyar forradalom idején a csehszlovák pártállam különböző magyar munkaközösségekkel, szervezetekkel, intézményekkel mondatta el a magyarországi eseményekkel kapcsolatos, a forradalmat „ellenforradalomnak” minősítő és elítélő véleményét. A forradalom harmadik napján hasonló nyilatkozatot próbált aláíratni a komáromi magyar gimnázium diákjaival is. A dél-komáromi vasútállomás épületére épp aznap tűzték ki a nemzeti lobogót, ami azt jelezte, hogy a forradalmi erők kezére került a város. A csehszlovák katonák a Duna-híd melletti vámháznál tüzelőállásba állítottak egy ágyút, a parton pedig lövészárkokat és megfigyelőállásokat alakítottak ki.
A komáromi magyar gimnázium, vagy ahogy abban az időben nevezték: tizenegyéves középiskola aulájába ép aznap reggelre hívták össze az iskola diákjait és tanárait, akik között az igazgató kíséretében megjelent és a pódiumon helyet foglalt a tanfelügyelő és a kommunista pártbizottság küldötte. A tanfelügyelő az összehívottak előtt előadta, hogy Magyarországon ellenforradalmi bandák garázdálkodnak, gyilkolják az embereket és üzleteket fosztogatnak. A magyar nép azonban leszámol ezekkel a fasiszta gyilkosokkal, akik azt akarják, hogy Magyarország lépjen ki a Varsói Szerződésből, bontsa fel a Szovjetunióval kötött barátsági és együttműködési szerződést, s a szovjet csapatok vonuljanak ki Magyarországról. A szónoklat után felolvasta az előre elkészített nyilatkozatot, amelyben az állt, hogy a komáromi magyar tannyelvű iskola diákjai elítélik az ellenforradalmi bandák garázdálkodását Magyarországon, s követelik a fegyveres megsemmisítésüket. A tanfelügyelő közölte, hogy a nyilatkozatot elküldik Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának, a csehszlovák kormánynak és a prágai szovjet nagykövetségnek, s felszólította a jelenlévőket, hogy kézfelemeléssel szavazzák meg annak szövegét. Ekkor azonban váratlan dolog történt: egyetlen kéz sem emelkedett a magasba. Az aulában halotti csend uralkodott, mindenki mozdulatlanul ült a helyén. A tanfelügyelő még egyszer felszólította a diákokat a nyilatkozat megszavazására, majd miután ennek sem volt foganatja, fenyegetőzni kezdett: ha nem szavazzák meg a nyilatkozatot, nem tehetik le az érettségit és lőttek a továbbtanulásuknak is. Ezt követően azonban továbbra is hosszú néma csend honolt a teremben, amit az igazgató tört meg azzal, hogy felszólította a diákokat: vonuljanak vissza az osztályokba és folytatódjon a tanítás.
A komáromi diákok bátor helytállása az adott kor viszonyai között rendkívül súlyos következményekkel járhatott volna, a magyar kisebbség hűségét és a párt melletti kiállását hirdető hatalom érdekeinek azonban az felelt meg, hogy „megfeledkezzen” a gimnázium aulájában történtekről.

 

A háborús összeomlás idején a magyar tanügyi kormányzat egyáltalán nem volt – nem is lehetett – felkészülve az impériumváltásra, a felső-magyarországi vármegyék területének csehszlovák katonai megszállására, majd ezt követően egy teljesen új államhatalom berendezkedésére. Ezért az északi vármegyék pedagógusainak több ezres nagyságrendű tömegei többnyire mindenféle eligazítás nélkül sodródtak a nagy felfordulásban. Központilag kibocsátott rendeletek vagy utasítások nem léteztek, bár az egyes vármegyék állami tanfelügyelői helyenként megpróbálták bizonyos egységes irányelvekkel megszabni vármegyéik állami tanítóinak magatartását.

Bővebben...  

Az 1960-as alkotmánytörvény a csehszlovákiai magyar oktatásügyre is alapvető befolyással volt (biztosítva például a magyar, az ukrán és a lengyel gyermekek anyanyelvű oktatáshoz és művelődéshez való jogát). A 186. számú iskolatörvény ugyanezen évben általánosan kötelezővé tette a kilencéves alapiskolai képzést, kimondva, hogy a magyar, ukrán és lengyel tanulók számára létesített iskolákban az adott nemzetiség anyanyelvén folyik az oktatás. Vagyis lényegében ez a törvény legalizálta 1948 után az országban a magyar iskolákat, s erre épült rá a szlovákiai magyar iskolarendszer. De – miközben az 1968/144. számú alkotmánytörvény is megerősítette az anyanyelvi művelődéshez való jogot – ebben az évtizedben már egyre érzékelhetőbbé váltak azok a törekvések is, amelyek a magyar nemzetiségű diákokat a szlovák nyelven való tanulás felé igyekeztek terelni. 1965-ben az általános iskolák integrációja címén szüntették meg a kisközségek egy-két osztályos iskoláit és osztották be tanulóikat nagyobb falvak iskoláihoz, majd 1966-tól az iskola-összevonások jelentettek újabb veszélyt a magyar iskolákra is. Az 1960-as évek végére Szlovákiában tizenhárom magyar nyelvű gimnázium működött, s további kilencben voltak magyar tannyelvű osztályok, tagozatok. A magyar vagy részben magyar tanítási nyelvű szakközépiskolai hálózatot nyolc önálló igazgatású magyar és tizenhárom vegyes tannyelvű oktatási intézmény alkotta, miközben ez időben már csak egy-két szakközépiskola nyitott új magyar osztályokat. A magyar tannyelvű szakmunkásképzés továbbra is mostoha helyzetben maradt, a magyar nemzetiségű szakmunkástanulóknak még az évtized végére is csupán kevesebb, mint a fele tanulhatott magyar vagy részben magyar nyelven. S noha a felsőoktatásban részt vevő magyar diákok aránya mindig is jóval alacsonyabb volt a magyar lakosság országos arányánál, ez az arányszám az 1960-as években tovább romlott.

 

1949. május utolsó napjaiban Szlovákia egész területén lezajlottak a beíratások az elemi iskolákba. A magyar szülőknek elvileg lehetőségük nyílt arra, hogy gyermekeiket magyar osztályokba írassák, 1948 őszétől ugyanis szlovák elemi iskolák melletti magyar osztályok formájában újraindult a magyar nyelvű oktatás (az 1948/49-es tanév során összesen 154 magyar osztály nyílt). A beíratások során általános jelenség volt ugyanakkor, hogy akár a szülők megfélemlítésével is, igyekeztek minél alacsonyabbra szorítani a magyar osztályokat igénylők számát, valamint hogy a reszlovakizált szülők gyermekeit még ott sem engedték beíratni a magyar osztályba, ahol működtek ilyenek. A magyar lakosság ezért kérvények és panaszok tömegeit intézte a párt- és állami szervekhez, az Új Szóhoz és a Csemadokhoz, a beadványok kezdeményezői ellen azonban gyakran csendőrségi nyomozás indult.
Kéménden például, amikor a reszlovakizált szülők magyar osztályba szerették volna íratni gyermekeiket, a tanító a csendőrt is behívta, s az ő jelenlétében közölte a szülőkkel, hogy gyermekeiket csak szlovák osztályba írathatják. Bősön a szülők 90%-a magyar osztályba szerette volna íratni a gyermekeit. Az iskola igazgatója azonban kijelentette, hogy csak 2 magyar osztály indulhat, holott a jelentkezések alapján legalább 10-et kellett volna nyitni. A szülők tiltakozását az igazgató elutasította, sőt a csendőrséget is kihívta, akik a szülőket kihallgatták is megfenyegették, hogy a magyar osztályok követelése sovinizmusnak minősül, ami Csehszlovákiában büntetendő. Süly községben az igazgató, azzal az indoklással, hogy az ottani iskola a két világháború között „szlovák pénzen” épült ún. ligaiskola, elutasította magyar osztály indítását. A szülők így a szomszédos Felbár községben indított magyar osztályba vitték gyermekeiket.
Több olyan eset is előfordult, hogy nem is tudatták a magyar szülőkkel, hogy nyílhat magyar osztály, a magyar gyermekeket egyszerűen beírták a szlovák osztályokba. Ez történt például Nyékvárkonyban, ahol a szülőket nem hívták meg a beíratáshoz, hanem automatikusan a szlovák osztályokba írták be a magyar gyermekeket. Csütörtök községben a szülőket szintén nem hívták össze, a község jegyzője pedig olyan értelmű jelentést terjesztett fel az illetékes hatóságokhoz, hogy a szülők nem is kértek magyar oktatást. Éberhárdon az igazgató azt adta elő a magyar szülőknek, hogy a kormány a magyar gyermekek számára hajlandó magyarórákat engedélyezni. Ezután olyan ívet íratott alá a szülőkkel, hogy beleegyeznek a szlovák nyelvű oktatásba és abba, hogy gyermekeik hetenként 2-3 órás magyar oktatásban részesüljenek.
A hatóságoknak ilyen és ehhez hasonló módszerekkel sikerült elérniük, hogy a magyar gyermekek nagy része a továbbiakban is szlovák iskolákat látogasson. 1949. szeptember 1-jén Szlovákia 164 községének 267 elemi osztályában indulhatott magyar nyelvű oktatás. Az első önálló magyar iskolák az 1950/51-es tanévben indulhattak: a tanév folyamán 522 magyar elemi iskola nyílt meg 1072 osztállyal.

 
Powered by Tags for Joomla

Keresés a tudástárban

selye