nemzetiségi politika

Az egymást követő Gottwald-, Zápotocky- és Novotny-érák, illetve szlovákiai vonatkozásban a Siroky és Bacílek nevével jelölhető másfél évtized az állampárt és a pártállam politikai instrumentáriumának egybeforrását eredményezte minden területen, így az úgynevezett nemzetiségi politika ideológiai és gyakorlati eszköztárának kialakításában és működtetésében is. Vasil Bilak, a csehszlovák állampárt mesés karriert befutott ruszin szabólegénye a VII. CSEMADOK-kongresszus legelőkelőbb politikai vendégeként a következőképpen summázta az új szakasz kisebbségpolitikai kiindulópontját: "Ma nem kell küzdenünk a jogokért, a szabadságért, a munkáért, mert mindez megvan. Nem kell harcolnunk a kulturális vagy más autonómiáért, mert mi többel rendelkezünk, kezünkben van a politikai hatalom, és így minden a miénk. Államhatalmunk alapját a nemzeti bizottságok képezik. A nemzeti bizottságok gyakorolják a hatalmat a községekben, a járásokban és a kerületekben. Minden egyes nemzeti bizottságnak a cseh, a szlovák, a magyar és az ukrán községekben egyaránt egyforma jogai és kötelességei vannak. A szlovák községekben vagy járásokban ez szlovák, a magyar lakosú községekben vagy járásokban ez magyar kormányzatot jelent."
Még mielőtt a lenini nemzetiségi politika álomvilágába ringatna bennünket az 1959-es idézet, tegyük hozzá azt a mondatot is, amivel beszédének ezt a gondolatfutamát Vasil Bilak lezárta: "Pártunk vezető szerepe a pártszervezetek útján érvényesül. A pártszervek és szervezetek, valamint a nemzeti bizottságok döntenek a gazdasági, kulturális és politikai élet minden kérdésében." Az utókor rezignált bölcsességével mindehhez csak azt tehetjük hozzá, hogy az egész államot meghódító, az állami közigazgatást kisajátító kommunista párt negyven éven át szinte minden kontroll lehetősége nélkül ítélhetett elevenek és holtak felett.
A csehszlovák pártállam ideig-óráig megpróbálta korrigálni a világháború utáni évek etnikai tisztogatásai során elkövetett bűnöket, hibákat. De a kommunista párthatározatokból, köztük “A szlovákiai magyar lakossággal kapcsolatos egyes politikai kérdésekről” címet viselő és külön kiadványban is megjelent 1959. évi szlovák pártdokumentum nyomán a jószándék fokozatosan asszimilációs törekvések kezdték felváltani. A kommunista ideológiai mindenekfelletisége jegyében 60 ezer szlovákiai magyarnak kellett belépnie a Csehszlovák-Szovjet Baráti Társaságban, közel 10 ezer szlovákiai magyar felnőtt kezdett orosz tanfolyamokra járni. Az ötvenes évek sztálinista kultúrája pedig belepett mindent, akár a cementgyárak szürke pora.
Néhány fontos kisebbségi költő (Tőzsér Árpád, Ozsvald Árpád) gondolati lírája, egy-két regény (például Dobos László: Földönfutók-ja) Fábry kortalan korparancs-esszéi, s mellettük az empátia minimumával megírt többségi dolgozatok (Juraj Zvara, Karel Pomaizl korai, 1960-as évek második felében készült munkái), ez minden, amit ebből a rendkívül fontos, ugyanakkor rendkívül szürke és deprimáló másfél évtizedből tartós értékként fel tudunk mutatni. És persze a túlélés közösségformáló öröme, amelyet az 1950. évi népszámlálási mélypont után (354 ezer magyar nemzetiségűt számoltak meg ekkor a biztosok) a szlovákiai magyarság az 1960. évi népszámlálás félmilliót meghaladó lélekszáma jelzett a leginkább egyértelműen.
A mindenfajta külön kisebbségi érdekképviseletet, kulturális, oktatási, regionális, lokális autonómiát kizáró pártállami mindenhatóság körülményei között, a nagy többségében mezőgazdasági szövetkezetekben, ostravai-handlovai szénbányákban, pozsonyi-kassai, Vág-völgyi gyárépítkezéseken ha nem is mindig állami, de államilag ellenőrzött munkaerővé vált kisebbségi magyarság jó ideig alkalmas közegnek tűnhetett az orwelli víziók megvalósítására. A kompakt magyar településterület nyelvi egysége a lakosságcsere, a reszlovakizáció és a fokozatosan kibontakozó iparosítás-városiasodás következtében már az 1950-es évek elejére megbomlott. A legtöbbször igen egyoldalúan értelmezett hivatali, közéleti, köztéri kétnyelvűség pedig ugyancsak igen hatásos eszköznek bizonyult a magyar vidék etnikai jellegének átszínezésére. A legátfogóbb beavatkozásra 1960-ban került sor, amikor az addigi kis területű járásokat egybevonásokkal nagyjárásokká alakították át. Ennek következtében a korábban hét magyar többségű járás helyett mindössze a dunaszerdahelyi és a komáromi járás maradtak többségben a magyarok. Mindez az új járásokon belül a régi járás-székhelyek közötti versengésnek a nemzetiségi rivalizálással való egybekapcsolódását és felerősödését eredményezte. Példaként Galánta és Szered, Nagykapos és Nagymihály, vagy éppen Ipolyság és Léva példáját hozhatjuk fel.

 

Az 1935-36-os évek fordulópontot jelentenek az első csehszlovák köztársaság életében. Az egyre fenyegetőbbé váló német terjeszkedés következtében a korábban a közép-európai térség legstabilabb államának számító és magát regionális középhatalomként prezentáló Csehszlovák Köztársaság a náci terjeszkedés által közvetlenül veszélyeztetett állammá vált. Ezzel párhuzamosan a csehszlovák belpolitikában is fontos változások történtek, amelyek sarokpontját a Hitlerrel szorosan együttműködő Szudétanémet Párt 1935-ös választási győzelme jelentette.

Bővebben...  
Powered by Tags for Joomla

Keresés a tudástárban

selye