népszámlálás

A második világháborút követő csehszlovák politika egyik legfőbb célját – a magyar kisebbség felszámolását – nem érte el ugyan, a magyarok kitelepítése, s a nagyszámú kül- és belföldi szlovák telepes betelepítése révén mégis sikerült jelentősen csökkentenie a magyar lakosság számát és megváltoztatnia a magyar nyelvterület etnikai összetételét.
A háború utáni első, 1950-es népszámlálás szerint a magukat magyarnak vallók száma az 1930. évi 592 337-ről 354 532-re, Szlovákia összlakosságán belüli részaránya pedig 17,8%-ról 10,3%-ra csökkent. Nyilvánvaló azonban, hogy a népszámlálás adatai nem a magyarság valós számát tükrözték, s hogy a megfélemlített magyar lakosság nemzetiségi bevallására a nacionalista politika enyhülése ellenére rányomta bélyegét a több éven át tartó üldöztetés emléke. A magukat magyarnak vallók számának ilyen nagymértékű csökkenése nem magyarázható csupán a kitelepítésekkel. Az etnikai arányokat a reszlovakizáltak nemzetiségi bevallása torzította, akik jelentős része a népszámlálás során rájuk gyakorolt nyomás következtében ekkor még szlováknak vallotta magát.
A reszlovakizáltak megváltozott nemzetiségi bevallása következtében a következő, 1961. évi népszámlálás során már 518 782 fő, Szlovákia lakosságának 12,4%-a vallotta magát magyarnak, ez a szám, ill. arány azonban még mindig messze elmaradt a magyarság háború előtti számától és részarányától.
Ugyancsak jelentősen csökkent a magyar többségű járások száma. Az 1950. évi népszámlálás során az 1930. évi 14-gyel szemben már csak 8 magyar többségű járást mutattak ki, amelyek a Nagymegyeri (75,9% magyar lakossal), Párkányi (75,6%), Dunaszerdahelyi (72,5%), Feledi (66,5%), Tornaljai (60,9%), Komáromi (59,1%), Somorjai (52,8%) és Ógyallai (51,4%) járások voltak. Tovább csökkentette a magyar többségű járások számát az 1960. évi közigazgatási reform, amely során a magyar jellegű járásokat általában szlovák túlsúlyú járásokkal egyesítették, így az 1961-es népszámlálás már csupán 2 magyar többségű járást talált Szlovákiában: a Dunaszerdahelyi járásban 86,7%, a Komáromiban 69,4% volt a magyarok aránya.
Az 1950. évi népszámlálás az egyedüli volt a kommunista uralom alatt megrendezett népszámlálások közül, amely során rákérdeztek a megszámláltak felekezeti hovatartozására is. 1950-ben a magukat magyarnak vallók 74,9%-a (265 729 fő) volt római katolikus, 20,5%-a (72 584 fő) református, 3,1%-a (10 929 fő) evangélikus, 1,2%-a (4209 fő) pedig görög katolikus vallású.

 

Az 1921-es népszámlálás adatsorai már világosan jelzik azt, hogy az államfordulatot követően Szlovákia területén gyors etnikai átalakulást ment végbe: az 1910-es állapothoz képest a magyarság számaránya 27,4%-kal csökkent, míg a csehszlovák népesség aránya 19,5%-al megnőtt. Ez a rendkívül radikális átalakulás azonban nem egyenlő arányban oszlott meg Szlovákia egész területén. A dél-szlovákiai összefüggő magyar nyelvterület települései döntő többségében megtartották eredeti etnikai jellegüket, mindössze a nagyobb városokban volt megfigyelhető a magyarság fogyása. Egyik pillanatról a másikra eltűnt viszont a nyelvhatártól északra élő magyarság nagy része, megindult az itt lévő nyelvszigetek felolvadása, s gyökeresen megváltozott az észak-szlovákiai városok etnikai jellege. A nyelvhatártól északra fekvő régióban az államfordulatot megelőzően jelentősebb számú magyar lakosság leginkább csak a nagyobb városokban élt. A városokra a dualizmus idején jellemző magyarosodás következtében az 1910-es népszámlálás idején Zólyomban abszolút többséget alkotott a magyarság, Besztercebányán és Eperjesen relatív többségben volt, de Trencsénben és Nagyszombatban is meghaladta az aránya a 30%-t.

Bővebben...  

Párkány és környéke egyike volt azon színmagyar lakosságú régióknak, amelyek magyar lakossága a hatóságok által alkalmazott lelki és fizikai nyomás hatására nagymértékben engedett a reszlovakizációs nyomásnak.
A Párkányi járás községeiben 1946. június 18-tól naponta 5-6-szori dobszóval szólították fel a lakosságot, hogy a községházán jelentkezzen a reszlovakizációs nyilatkozat aláírása céljából. Tudtukra adták, hogy ha a szülőfalujukban akarnak maradni, ajánlatos, hogy szlováknak vallják magukat és írják alá a nyilatkozatot. Aki ezt nem hajlandó megtenni, el kell hagynia faluját és át lesz telepítve Magyarországra, de volt olyan felhívás is, amely azzal rémisztgette a magyarokat, hogy aki nem jelentkezik szlováknak, azt Szibériába deportálják.
Érsekkétyen ezen túlmenően azzal fenyegették meg a lakosságot, hogy a magyarságuk mellett kitartóktól megvonják a cukor- és lisztjegyet. Kéménden 50 koronás büntetést helyeztek kilátásba, Muzsla katolikus esperesét Párkányban lecsukták, Ebed katolikus plébánosát pedig, aki nem akarta aláírni a nyilatkozatot, 3 napra elzárták, a község lakosságának félrevezetésére pedig elhíresztelték, hogy a pap és a tanító már reszlovakizált. Nánán a csendőrök 1946. június 21-én házról-házra jártak és mindenkivel közölték, hogy a község lakosságát néhány kilós csomaggal áttelepítik Magyarországra, aki azonban maradni akar, írja alá az űrlapot, amellyel szlováknak vallja magát, s akkor falujában maradhat és nem esik semmi bántódása. Nagyölveden a jegyző szintén azzal fenyegetőzött, hogy az aláírást megtagadók át lesznek telepítve Magyarországra. Ki is doboltatta, hogy akik nem hajlandók reszlovakizálni, írják össze vagyontárgyaikat, mert hamarosan kitelepítik őket. A falu lakossága között ráadásul azt is elhíresztelte, hogy a katolikus plébános és a káplán már aláírták a nyilatkozatot.
Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a Párkányi járás magyar lakosságának közel kétharmada reszlovakizált. A fent említett községek közül Nánán és Nagyölveden gyakorlatilag a teljes magyar lakosság, Muzslán a magyarok négyötöde, Ebeden és Kéménden kétharmada. Leginkább Érsekkéty református magyarsága tudott ellenállni a nyomásnak, lakosságának egyharmada írta alá a reszlovakizációs nyilatkozatot.
A nacionalista nyomás enyhültével a kényszer alatt reszlovakizálók zöme természetesen ismét magyarnak vallotta magát. Az 1950-es népszámláláskor nagy részük még szlováknak jelentkezett, 1961-ben azonban Érsekkétyen 94,2%, Ebeden 87,7%, Muzslán 85,3%, Kéménden 91,8%, Nagyölveden pedig 75,4% volt a magyarok aránya.

 

A magát nemzetállamként meghatározó de valójában soknemzetiségű Csehszlovák Köztársaságban a kezdetektől fogva szenvedélyes viták tárgya volt a lakosság nemzetiségi megoszlása, hiszen mind az új államhatárok támogatói mind, pedig ellenzői a lakosság etnikai összetételére hivatkozva próbálták alátámasztani vélt vagy valós igazukat. Csehszlovákiában az első hivatalos népszámlálást 1921. február 15-én rendezték meg. A népszámlálás adatai szerint Csehszlovákiában összesen 13,37 millió csehszlovák állampolgárságú lakos élt, ebből alig valamivel kevesebb, mint 3 millió Szlovákia területén.

Bővebben...  

A trianoni határok kialakulása után 1920-ban Magyarországon összesen 833.000 magát nem magyar anyanyelvűnek valló személy élt, ami az 1918 előtti történeti Magyarország összes nemzetiségi lakosságának mindössze 10%-át jelentette.9 A magyarországi szlovákok száma 141.882 fő volt. Emellett közel 250.000 magyar anyanyelvű személy beszélt szlovákul is (csupán Budapesten és Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyében több mint 100.000 magyar-szlovák kétnyelvű akadt), akikről valóban okkal feltételezhető, hogy frissen asszimilálódott szlovák származásúak voltak köztük többségben.

Bővebben...  

Az 1921-es népszámlálás adatsorai már világosan jelzik azt, hogy az államfordulatot követően Szlovákia területén gyors etnikai átalakulást ment végbe: az 1910-es állapothoz képest a magyarság számaránya 27,4%-kal csökkent, míg a csehszlovák népesség aránya 19,5%-al megnőtt. Ez a rendkívül radikális átalakulás azonban nem egyenlő arányban oszlott meg Szlovákia egész területén. A dél-szlovákiai összefüggő magyar nyelvterület települései döntő többségében megtartották eredeti etnikai jellegüket, mindössze a nagyobb városokban volt megfigyelhető a magyarság fogyása. Egyik pillanatról a másikra eltűnt viszont a nyelvhatártól északra élő magyarság nagy része, megindult az itt lévő nyelvszigetek felolvadása, s gyökeresen megváltozott az észak-szlovákiai városok etnikai jellege. A nyelvhatártól északra fekvő régióban az államfordulatot megelőzően jelentősebb számú magyar lakosság leginkább csak a nagyobb városokban élt. A városokra a dualizmus idején jellemző magyarosodás következtében az 1910-es népszámlálás idején Zólyomban abszolút többséget alkotott a magyarság, Besztercebányán és Eperjesen relatív többségben volt, de Trencsénben és Nagyszombatban is meghaladta az aránya a 30%-t.

Bővebben...  

Csehszlovákiában a második alkalommal 1930 decemberében tartottak népszámlálást, amelynek mind a kormányzat, mind pedig magyar pártok nagy nemzetpolitikai jelentőséget tulajdonítottak. Az ebből az alkalomból létrehozott Magyar Parlamenti Pártok Népszavazási Bizottsága „Népszámlálási tízparancsolatban” foglalta össze az ezzel kapcsolatos tudnivalókat, külön kiemelve annak fontosságát, hogy mindenki bátran bevallja nemzeti hovatartozását.

A népszámlálás eredményei azonban csalódást okoztak a magyar pártok számára, hiszen Szlovákiában csupán 571 988 személy vallotta magát magyarnak. Ez azt jelentette, hogy miközben nőt az ország összlakossága és valamennyi nemzetiség száma, a szlovákiai magyarok száma viszont 1921 óta több mint 60 ezer fővel csökkent.

Bővebben...  
Powered by Tags for Joomla

Keresés a tudástárban

selye