népbíróságok

A szlovák népbíróságok és a pozsonyi Szlovák Nemzeti Bíróság a Szlovák Nemzeti Tanács 1945. május 15-én kelt, „a fasiszta bűnösök, megszállók, az árulók és kollaboránsok megbüntetéséről, valamint a népbíróságok létesítéséről” szóló 33/1945 sz. rendelete alapján ítélkezett. Bár a rendelet nem említett nemzetiséget, a szlovák népbírósági gyakorlat a szlovákiai magyarságot rendkívül súlyosan érintette. Az eredetileg 1947. december 31-ig működő bíróságok által elítélt 8055 személy közül 4812 volt magyar, 2295 szlovák, 848 német, 100 pedig egyéb nemzetiségű. A magyar elítéltek száma tehát több mint kétszerese volt a szlovákokénak, s a magyarok tették ki az összes elítélt 59,7%-át. Az 1948 márciusában ideiglenes jelleggel felújított népbíróságok az év folyamán további 120 magyart ítéltek el. A magyarok vád alá helyezésével és elítélésével a hatalom a magyar kisebbség háborús bűnösségét, jog- és vagyonfosztásának, valamint kitelepítésének jogosságát igyekezett bizonyítani. Ráadásul, mivel a lakosságcsere-egyezmény VIII. cikkelye lehetővé tette a magyar „háborús bűnösök” egyoldalú áttelepítését Magyarországra, a szlovák hatóságoknak érthetően érdekükben állt minél több ilyen esetet produkálniuk. A sokszor tömegessé váló perek közül a legnagyobb méretet öltő a kassai magyar per volt, amelyben 1946 augusztusában pár nap leforgása alatt több száz magyart nyilvánítottak háborús bűnössé, ítéltek börtönbüntetésre vagy munkatáborra, valamint teljes vagyonelkobzásra. A magyar kisebbség tagjai közül a legsúlyosabb ítélet gróf Esterházy Jánost, a Magyar Párt elnökét sújtotta, noha ő volt a háborús szlovák parlament egyetlen képviselője, aki nem szavazta meg a zsidó lakosság deportálásáról rendelkező alkotmánytörvényt. A szlovákiai magyarság vezetőjének tekintett Esterházyt – akit 1945-ben a Szovjetunióba hurcoltak és ott 10 évi kényszermunkatáborra ítéltek – a Szlovák Nemzeti Bíróság 1947. szeptember 16-án távollétében halálra ítélte. Miután Csehszlovákia kikérte őt a Szovjetuniótól, s a szovjetek 1949. április 20-án átadták a csehszlovák belügyi szerveknek, halálos ítéletét Klement Gottwald köztársasági elnök 1950. április 7-én kegyelmi kérésére életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta. Az orosz hatóságok Esterházyt már az 1990-es évek elején rehabilitálták, szlovák részről azonban ez a lépés a mai napig várat magára.

 

A Szenc közelében fekvő mátyusföldi Magyargurab vegyes etnikumú település volt, amelynek lakossága a dualizmus kori magyar népszámlálások során még túlnyomórészt magyarnak vallotta magát, a két világháború közötti csehszlovák népszámlálások alkalmával azonban már többségében szlovák nemzetiségűnek jelentkezett. Az 1930. évi népszámlálás során a falu 1399 lakójából még 496 személy, azaz 35,4%-uk vallotta magát magyar nemzetiségűnek.
Az 1938. november 2-i első bécsi döntés a magyarlakta felvidéki területek többségét visszacsatolta Magyarországhoz, a nyelvhatáron fekvő Magyargurab azonban Csehszlovákia, majd az önállósuló Szlovákia része maradt. A falu magyar lakosságának egy része ekkor aláírásgyűjtésbe kezdett községük Magyarországhoz csatolása érdekében. A kezdeményezésnek gyakorlati eredménye nem lett, azonban elég volt ahhoz, hogy az 1945-ben újjáalakuló Csehszlovákia hatóságai az akció kezdeményezőit meghurcolják és népbíróság elé állítsák.
A magyargurabi magyarok népbírósági perére 1945. december 15-én került sor a Bazini Járási Népbíróság szenátusa előtt. Hét magyargurabi lakos mellett, akik Bagi János, Vajnorszky Márton, Andor Márton, Ingeli Pál, Turcsár Márton, Andor Mihály és Rajt Márton voltak, a vádlottak között szerepelt a szenci illetőségű Czabán Sándor állatorvos és Burián Antal gyógyszerész is. A peranyag szerint a vád alá helyezett személyek, miután tudomásukra jutott, hogy a Bécsben kijelölt új határ közvetlenül községük mellett húzódik úgy, hogy a falu Csehszlovákiánál marad, a végleges határt azonban majd csak a határmegállapító bizottság fogja kijelölni, 1938. november 7-én aláírásgyűjtést kezdeményeztek Magyargurab Magyarországhoz csatolása érdekében. Egy nap alatt közel 600 aláírást sikerült összegyűjteniük. Az aláírási ívet még aznap elvitték az Egyesült Magyar Párt pozsonyi titkárságára, ahonnan azonban a magyar konzulátusra irányították őket. Miután a konzulátuson közölték velük, hogy ajánlatos volna, ha az aláírási ívet ellátnák a községi bélyegzővel, falujukba visszatérve, november 8-án rábírták a falu bíráját, adja ki nekik a bélyegzőt, amivel az ívet lebélyegezték. A hivatalos községi bélyegzővel lepecsételt aláírási ívet ezek után postai úton juttatták el a magyar konzulátusra.
A járási népbíróság, noha elismerte, hogy a vádlottak korábban és ezt követően is lojálisak voltak a Csehszlovák Köztársasághoz, a Szlovák Nemzeti Tanácsnak a népbíráskodásról szóló 33/1945 sz. rendelete alapján, azon a címen, hogy tettükkel „jelentős mértékben támogatták a horthysta Magyarország politikai és gazdasági érdekeit”, 1-től 5 évig terjedő munkaszolgálattal, állampolgári jogaik 5, ill. 10 évig terjedő megvonásával, valamint részleges vagyonelkobzással büntette őket.
A szlovák népbíróságok 1947 decemberéig több ezer hasonló pert folytattak le a magyarokkal szemben, amelyek egyik legfőbb célja – a magyarság háborús bűnösségének „bizonyítása” és vagyonának megszerzése mellett – nyilvánvalóan a magyar lakosság megfélemlítése volt. A magyargurabi magyarok elítélése minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy az egykor magyar többségű falu magyar lakossága a 20. sz. 2. felében teljes egészében asszimilálódott a szlovákságba. Az 1961. évi népszámlálás során a falu 1526 lakosa közül már mindössze 8 személy, azaz 0,5%-uk merte magyarnak vallani magát.

 
Powered by Tags for Joomla

Keresés a tudástárban

selye