munkaerő ingázás

A dél-szlovákiai magyar régiók jórészt kimaradtak az “ötvenes évek” nagy beruházásaiból: a vágsellyei műtrágyagyár és a kassai vasmű építése csak a korszak végén kezdődött el. Ekkorra a földjüket, s azzal együtt hagyományos megélhetési forrásukat elveszített emberek elindultak Csehszlovákia extenzív fejlődési pályára állított nehézipari, energetikai építkezéseire, Brünn, Prága, Pozsony ipari kombinátjaiba, építkezéseire, Ostrava, Karviná, Handlova bányáiba, a Vág-völgyi duzzasztógátakhoz- ás áramtermelőkhöz, illetve az azokra telepített ipartelepekre. A dél-szlovákiai járási székhelyek a “szocialista iparosításnak” ebből az első szakaszából csak igen kis mértékben profitáltak: a javítóműhelyek, gépszerelők és építőipari vállalatok mindazonáltal egyre több munkaerőt voltak képesek foglalkoztatni: a szlovákiai magyar falusi férfi- és egyre több női ipari alkalmazotti réteg fokozatosan részesévé lett a napi munkaerő-ingázásnak. A rendkívül kezdetleges közlekedési feltételek mellett az ingázás egyre többeket állított választás elé: maradjanak-e szülőfalujukban vagy költözzenek be a járási székhelyre, vagy éppen Pozsonyba, Nyitrára, Kassára, vagy esetleg még távolabbra, Cseh- vagy Morvaországba.
A szlovákiai magyarok tízezrei, a keresőképes aktív népesség egynegyede számára az 1960-as években magyarlakta vidékeken, saját járásuk területén nem akadt munka. A helybeli munkalehetőség hiányában tehát “önként” indultak el Csehországba vagy távoli szlovák vidékekre, hogy munkát találhassanak. Ezzel együtt a munkaképes szlovákiai magyar népességnek a dunaszerdahelyi járásban mindössze 1,8 a komáromiban pedig 6,7 százaléka dolgozott ekkor valamely ipari ágazatban. A szlovákiai átlag meghaladta a 10 százalékot.
Csehszlovákia többségi polgárai egyre többször találkozhattak a prágai, pozsonyi építkezéseken és más munkahelyeken a szülőföldjüktől távolra keveredő magyarokkal.

 
Powered by Tags for Joomla

Keresés a tudástárban

selye