munkások

A két világháború közötti időszakban Pozsony nemcsak nagy etnikai átalakuláson ment át, de ekkor vált igazi nagyvárossá is, amelybe ezerszám költözött munkát kereső vidéki lakosság. Az elsősorban a pozsonyi gyárakban munkát vállaló, vagy alkalmi munkából élő beköltözöttek azonban a városban már nem találtak maguknak lakóhelyet, illetve a városi árakat nem tudták megfizetni, így a nagyváros perifériáján telepedtek le. A húszas években a pozsonyi városszélen munkástelepek egész sora alakult ki, amelyeket akár nyomornegyedeknek is lehetne nevezni. Ilyen volt Emmiháza, a Westend, az Auliesel, a Zabos és a Dornkappelnek nevezett munkástelep is. 

Az akkori város határain kívül, a Pozsonyból Dunaszerdahely felé vezető vasút mellett kiépülő Dornkappelre 1928-ban költöztek az első lakók, 1936-ban pedig már mintegy 6 ezren éltek ott. Noha a munkásnegyedben családi házak részére mérték ki a parcellákat, a legtöbb oda költöző eleinte csupán ideiglenes lakóhelyet épített magának: így a többi munkástelephez hasonlóan a kőházak mellett Dornkappel képét is összetákolt bódék egész sora határozta meg. Egy korabeli szociológiai kutatás szerint az itt található lakások döntő többsége egy szobából és egy konyhából, vagy csupán egyetlen (szobaként és konyhaként is szolgáló) helyiségből állt, a kétszobás lakás rendkívül ritka volt. Óriási volt tehát a zsúfoltság, hiszen egy dornkappeli szobára átlagban 6 személy jutott. Szennyvízcsatorna nem volt, vezetékes víz és villany is csak a lakások töredékében. A dornkappeliek nagy része a pozsonyi gyárakban dolgozott, vagy alkalmi munkákból élt, de jelentős számban éltek itt tartósan munkanélküliek is.
Dornkappelt a korabeli források háromnyelvű – magyar, szlovák, német – közegként jellemzik, hiszen Pozsony Szlovákia valamennyi régiójából vonzotta a bevándorlókat. A legtöbben azonban mégis a Csallóközből érkeztek, ahol a magyarok számára hátrányos módon végrehajtott földreform következtében családok ezrei maradtak megélhetés nélkül. Így a telepen az uralkodó nyelv elsősorban a magyar volt, legalább is a helyi kulturális életben. A helyi könyvtárból kikölcsönzött könyvek között ugyanis a legtöbb magyar nyelvű volt, de a dornkappeli színjátszók is elsősorban magyar nyelven játszottak, s a helyi moziban – mert ilyen is volt – a magyar filmeknek volt a legnagyobb sikerük. Az viszont a csehszlovák állam nemzetiségi politikájának számlájára írható, hogy a telepen magyar iskola nem működött, noha 1936-ban már 248 gyermek nevében kérelmezték ezt. Így a dornkappeli magyar gyerekek vágy a városban található magyar iskolába jártak be, vagy pedig a telepen lévő szlovák iskolát látogatták.

 

Mivel Dél-Szlovákia természeti adottságainak köszönhetően a szlovákiai magyar lakosság döntő többsége a mezőgazdaságban dolgozott, a magyar ipari munkásság aránya a csehekkel, németekkel, szlovákokkal és lengyelekkel összehasonlítva meglehetősen alacsony volt. A szlovákiai ipar területi elhelyezkedése miatt jelentősebb számú magyar ipari munkásság elsősorban a magyar nyelvterület peremé lévő Pozsonyban, Nyitrán, Kassán, illetve Komáromban, Losonc és Rozsnyó környékén élt. A magyar munkásság egyik legnagyobb hátrányát alacsony szakszervezeti szervezettsége jelentette, hiszen 1931-ban az országos átlaggal (44%) szemben a magyar munkásoknak csak a 10%-a volt szakszervezeti tag. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy sem külön magyar szakszervezet sem magyar szakszervezeti központ nem volt, így a magyar munkásság a csehszlovák illetve német szakszervezetekben volt szétforgácsolva. A legtöbb magyar munkás a szociáldemokrata illetve a kommunista párt által létrehozott szakszervezetekbe tartozott. Ennek is volt köszönhető, hogy a munkásság ki volt szolgáltatva a politikának, s a magyar munkásság egy jelentős része nem az ellenzéki magyar pártok, hanem az erő szakszervezeti háttérrel rendelkező szociáldemokrácia és a kommunista párt szavazója volt.

A magyar munkásság szervezetlensége nem csupán politikai hátrányokat okozott, de külön problémát jelentett a nagy gazdasági válság idején, amikor jelentősen megnövekedett a munkanélküliek száma. Csehszlovákiában ugyanis az ún. genti rendszer érvényesült, vagyis csak azok kaptak munkanélküli segélyt, akik a szakszervezetek tagjai voltak. A meglehetősen alacsony segélyt a szakszervezetek fizették, igaz, az összeg kétharmadát az állam folyósította azoknak. A magyar munkanélküliek nagy része így nem kapott munkanélküli segélyt. Ők csupán az 1930-tól az állam részéről a munkanélkülieknek osztott ún. kolduscédulákhoz juthattak hozzá, amelyet élelmiszerre válthattak.

 
Powered by Tags for Joomla

Keresés a tudástárban

selye