kitelepítés

A szlovákiai magyarság munkaerő-toborzásnak nevezett csehországi széttelepítését a csehországi munkaerőhiányra és a közmunkáról rendelkező 88. sz. Beneš-dekrétumra hivatkozva hajtották végre. Valójában azonban azért került rá sor, hogy a lakosságcserétől vonakodó Magyarországot a magyar lakosság országon belüli széttelepítésével rákényszerítsék a lakosságcsere elfogadására és végrehajtására, valamint hogy a telepítésekkel megváltoztassák a magyar jellegű déli országrészek etnikai összetételét. A deportálások első hullámára 1945. október 25-e és december 4-e között került sor, amikor csehszlovák adatok szerint 9247 közmunkára kijelölt szlovákiai magyar férfit szállítottak erőszakkal a cseh országrészekbe. Az ekkor deportáltak túlnyomó többsége azonban az év végén, a karácsony közeledtével visszaszökött szülőföldjére. A deportálások második, az 1945. évinél jóval nagyobb méretű hulláma 1946. november 15-én kezdődött. A karhatalmi erők igénybevételével és a háborús időkre emlékeztető embertelen módon végrehajtott „toborzás” 1947. február 22-ig tartott. Ennek során a hivatalos kimutatások szerint 17 dél-szlovákiai járásból, elsősorban a délnyugat-szlovákiai és a gömöri járásokból 41 666 magyart (9610 családot), köztük nőket, gyermekeket és öregeket szállítottak fűtetlen tehervagonokba zárva Cseh- és Morvaországba. A deportáltak 6602 lakóházat és 14 149 katasztrális hold földet hagytak hátra Szlovákiában. Hátrahagyott vagyonukat a hatóságok lefoglalták, majd 1948 tavaszán és nyarán elkobozták és szlovák telepeseknek, ún. bizalmiaknak juttatták. Az erőszakkal elhurcoltakon kívül további 2489 személy (2154 család) állítólag önként költözött át a cseh országrészekbe, 1946—47 telén tehát összesen 44 155 magyar (11 764 család) került át Szlovákiából Cseh- és Morvaországba. Különböző magyar becslések ugyanakkor ennél jóval magasabbra, 60 és 100 ezer közöttire teszik a cseh országrészekbe hurcolt magyarok számát. A deportáltak túlnyomó többségét a korabeli dokumentumok tanúsága szerint nem a szudétanémet határvidékre, hanem Cseh- és Morvaország központi területeire szállították.

 

Az egyik első kérdés, amelyben a csehszlovák államhatalom már némi „engedményekre” is hajlott, az a Csehországba deportált magyarok kérdése volt. Mivel 1948 tavaszán közeledett eredetileg egy évre szóló, majd hat hónappal meghosszabbított munkakötelezettségük lejárta, hazatelepülésüket azonban nem tartották kívánatosnak, a hatóságok eredetileg bizonyos engedmények fejében végleges csehországi letelepedésre próbálták rábírni őket. A csehszlovák kormány 1948. március 19-én úgy határozott, hogy a csehországi letelepedést vállaló deportáltak visszakaphatják csehszlovák állampolgárságukat, döntésük „megkönnyítése” érdekében ugyanakkor elrendelte a deportáltak Szlovákiában hátrahagyott ingatlanvagyonának elkobzását és szlovák bizalmiak közötti szétosztását. Az erőteljes propaganda ellenére azonban csupán 2209 deportált kérte állampolgársága visszaadását, s közülük is csupán 1531 jelezte letelepedési szándékát, ami 1948. július 21-én a deportáltak munkakötelezettségének meghosszabbítására késztette a Nemzetgyűlést. A magyarok állampolgárságát rendező 1948. október 25-i törvény elfogadása után azonban egyre inkább tarthatatlanná kezdett válni csehországi tartózkodásuk fenntartása és munkára kötelezésük is. Szervezett transzportokkal történő hazatérésük engedélyezéséről a párt- és állami szervek 1948 őszén határoztak. Mindeközben a deportáltak vagyonába betelepült szlovákok érdekeit tartották szem előtt, ezért saját vagyonát csak az a deportált kaphatta vissza, akiét még nem utalták ki a bizalmiaknak. 1949. január 7. és április 15. között összesen 19 184 személy, azaz 4602 család települt vissza Szlovákiába, közülük azonban csupán 2070 család térhetett vissza saját otthonába, 1186 családot rokonainál, 1346 családot pedig kiutalt lakásokban helyeztek el. 1949 januárjáig engedély nélkül már további 19 530 deportált is visszatért Szlovákiába, a szlovákiai magyarság eredetileg végérvényesre tervezett csehországi széttelepítése így nem járt tartós következménnyel és nem válhatott a dél-szlovákiai etnikai arányok megváltoztatásának eszközévé. A hazatért deportáltak elhelyezési nehézségeit a szlovák pártszervek 1949 őszén sajátos módon egy újabb kitelepítési akcióval, az osztályszempontból és politikailag megbízhatatlannak minősített magyarok Csehországba telepítésével, illetve a hazatért deportáltaknak ezek birtokaiban és házaiban való elhelyezésével próbálták megoldani. A több ezer kitelepítendő magyar családdal számoló, s a Somorjai járásból kijelöltek útnak indításával 1949. október 12-én megkezdett ún. Dél-akció végrehajtására azonban már nem került sor, mivel azt a prágai pártvezetés, nem utolsósorban az erőteljes magyarországi tiltakozás hatására, az előkészületek utolsó szakaszában leállíttatta.

 

A magyar kisebbség londoni csehszlovák emigráns kormány által megfogalmazott kitelepítésének gyakorlati előkészítése 1945 tavaszán, az új csehszlovák, ill. szlovák államhatalom berendezkedésével párhuzamosan kezdődött meg. Az SZNT 1945. május 25-i ülésén ismertetett tervezet szerint a magyarok kitelepítése két szakaszban történne. Elsőként kiutasítanák Csehszlovákiából azokat a magyarokat, akik 1938. november 2-a után telepedtek le az akkor Magyarországhoz csatolt területeken, a második szakaszban pedig azokat, akik nyilas vagy más magyar szervezetek tagjai voltak, valamint akiket büntetőjogilag felelősségre vonnak és elítélnek, a többi magyart pedig végül kicserélnék a magyarországi szlovákokért. A Magyarország trianoni területéről beköltözöttek kitoloncolása néhány hét alatt megtörtént: csehszlovák adatok szerint 1945. június végéig 31 780 magyar volt kénytelen elhagyni az ország területét. Az őshonos magyar lakosság egyoldalú kitelepítéséhez, amely a csehszlovák elképzelések szerint többszázezer magyart érintett volna, azonban a csehszlovák kormány sem a háború folyamán, sem pedig az azt követő potsdami konferencián nem kapta meg a nagyhatalmi jóváhagyást. Csehszlovákia számára így végül a közmunkára kijelölt szlovákiai magyarok 1945. októberében megkezdett országon belüli széttelepítése, vagyis csehországi deportálása vált azzá az eszközzé, amellyel az egyoldalú áttelepítést és a kényszerű lakosságcserét egyaránt elutasító Magyarországot sikerült rákényszerítenie legalább a lakosságcsere elfogadására, mégpedig a csehszlovák fél által szabott feltételek többségének elfogadtatásával. A két prágai tárgyalási fordulót követően Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár és Gyöngyösi János magyar külügyminiszter által 1946. február 27-én Budapesten aláírt lakosságcsere-egyezmény V. cikke felhatalmazta a csehszlovák kormányt arra, hogy annyi szlovákiai magyart telepíthessen át Magyarországra, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezik a Csehszlovákiába való áttelepülésre. Csehszlovákia azonban ezen túlmenően az egyezmény VIII. cikke értelmében jogot szerzett arra is, hogy egyoldalúan áttelepíthesse Magyarországra a szlovák népbíróságok által háborús bűnösnek minősített magyarokat. A lakosságcsere-egyezmény VIII. cikke azt eredményezte, hogy a szlovák népbíróságok mondvacsinált indokokkal ezerszám helyezték vád alá és ítélték el a magyarokat. Amikor a csehszlovák kormány 1946. augusztus 27-én átadta Magyarországnak az áttelepítésre kijelölt magyarok névjegyzékét, abban a paritásos csere keretében áttelepítendő 106 398 személy mellett 75 114 „háborús bűnös” is szerepelt. Mivel a magyar kormány ilyen körülmények között nem járult hozzá a népcsere megindításához, Csehszlovákia ismét a magyar lakosság Csehországba deportálásával kényszerítette rá Magyarországot a lakosságcsere megkezdésére. A végül 1947. április 12-én meginduló népcsere 1948. december 20-ig tartott. Magyarországról az áttelepülési kérelmet benyújtott 95 421 szlovákból csehszlovák adatok szerint 71 787 települt át Csehszlovákiába, ezzel szemben a Csehszlovákiából kitelepítésre jelölt szlovákiai magyarok közül 89 660-at, köztük 2905 ún. háborús bűnöst telepítettek át Magyarországra. A magyar diplomáciának a lakosságcsere lebonyolítása során sikerült megakadályoznia a „háborús bűnösök” tervezett tömeges méretű áttelepítését, nem sikerült ugyanakkor betartatnia a vagyoni kölcsönösséget, ami következtében a Csehszlovákiából kitelepített magyarok által hátrahagyott ingatlanvagyon értéke többszörösen meghaladta a magyarországi szlovákok által visszahagyottét.

 
Powered by Tags for Joomla

Keresés a tudástárban

selye