kisebbségi jogok

A negyvenes évek végén és az ötvenes években általában párthatározatok, ritkábban a Megbízottak Testülete határozatai formájában történtek kísérletek a magyarság helyzetének további rendezésére, a magyar lakosságnak az ország politikai, társadalmi és gazdasági életébe való újbóli integrálására. Ezek – mint például a szlovák pártvezetés 1949. február 5-i, 1950. január 6-i és 1959. január 16-i, valamint a Megbízottak Testülete 1952. július 1-jei és 1959. február 5-i határozatai – célul tűzték ki Dél-Szlovákia iparosítását, elrendelték a nemzeti bizottságok magyarokkal történő kiegészítését, a magyarlakta járásokban lehetővé tették a magyar nyelv használatát a hivatalos érintkezésben, beleértve közintézmények és a magyarlakta települések kétnyelvű megjelölését, a törvények és egyéb jogszabályok magyar nyelvű megjelentetését is. A határozatok azonban csupán korlátozottan valósultak meg, ráadásul általában titkosnak is minősítették őket és nem hozták nyilvánosságra, a pártállam korlátai között így ellenőrzésükre sem kerülhetett sor. Már a negyvenes évek végén ismét lehetővé tették a magyarok felvételét a kommunista pártba, s többen (pl. Major István, Lőrincz Gyula, Fábry István és Dénes Ferenc) Csehszlovákia Kommunista Pártja, ill. Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságába is bekerültek. Az 1954. november 28-i parlamenti választásokon első ízben járulhattak magyarok is az urnákhoz, s kaptak helyet magyarok is a prágai Nemzetgyűlésbe és a pozsonyi Szlovák Nemzeti Tanácsba, amelynek Dénes Ferenc személyében magyar alelnöke is lett. A magyar kisebbséggel szembeni politika enyhülésére kedvező feltételeket teremtett a prágai centralizmus erősödése, a burzsoá nacionalizmus elleni kampány, s a korábbi magyarellenes intézkedések végrehajtásában is jelentős szerepet vállaló szlovák politikusok (Gustáv Husák és társai) burzsoá nacionalizmus vádjával történt félreállítása, majd 1954. évi elítélése. Az 1956-os magyar forradalom a csehszlovákiai magyarság körében nem váltott ki szervezett megmozdulást. A magyar lakosság fokozott érdeklődéssel figyelte ugyan a magyarországi eseményeket, rokonszenve azonban csupán elszigetelt szimpátia-megnyilvánulásokra (pl. templomi himnuszéneklés, gyászszalag viselése egyes középiskolákban, honvédsírok megkoszorúzása) korlátozódott. Elevenen élt még emlékezetében második világháború utáni meghurcoltatásának emléke, s a megfélemlített, ráadásul korábbi értelmiségétől is megfosztott szlovákiai magyarság nem merte vállalni, hogy a forradalom melletti nyílt kiállásáért ismét rásüssék a kollektív bűnösség vádját. Tartózkodó magatartását a hivatalos propaganda a későbbiekben a párt helyes nemzetiségi politikája eredményének hirdette, a hatalomnak a magyar lakosság magatartásával kapcsolatos félelmét ugyanakkor mindennél jobban jelezte az a tény, hogy a csehszlovák hadsereg 1956. november elején elrendelt mozgósítása során a magyar (és lengyel) nemzetiségű tartalékosokat nem hívták be. A magyar kisebbség egyenjogúságának kimondására az alkotmánytörvényekben is sor került. Elsőként az 1956. július 31-én elfogadott 33/1956 sz. alkotmánytörvény emlékezett meg a magyarokról, amely az SZNT-t bízta meg, hogy az egyenjogúság szellemében biztosítsa a magyar és ukrán nemzetiségű lakosság gazdasági és kulturális életének kedvező feltételeit. Ezen is túlment Csehszlovákia 1960. július 11-én elfogadott új, ún. szocialista alkotmánya, amely amellett, hogy deklarálta az ország állampolgárainak egyenjogúságát, kimondta a nemzetiségek anyanyelvi oktatáshoz és művelődéshez való jogát is. A hatalom magyarságpolitikáját mindezek ellenére továbbra is a felemás döntések jellemezték. A magyar kisebbség leginkább az 1960. évi közigazgatási reformot sérelmezte, amely során a magyar lakosságú járásokat tőlük északra fekvő szlovák többségű járásokkal egyesítették, nyolcról kettőre (a Dunaszerdahelyi és a Komáromi járásra) csökkentve ezáltal a magyar többségű járások számát.

 

A CSKP élére 1968 januárjában megválasztott Alexander Dubcek, azt megelőzően a szlovák párt főtitkára volt: a nevével fémjelzett reformfolyamatban a párt és a közélet demokratizálása, a gazdasági reform beindítása mellett harmadikként feltétlenül a cseh-szlovák viszony és a nemzetiségi kérdés rendezését célzó erőfeszítéseket kell hangsúlyos elemként megemlítenünk.
A kisebbségi kérdésben a CSKP januári határozatai a kisebbségi jogok törvényi szabályozását, a kisebbségi szervezetek és az állami intézmények jobb együttműködését jelölték meg a legfontosabb feladatoknak. Ennek jegyében a két szlovákiai kisebbségi szervezetet, az Ukrán Dolgozók Kulturális Szövetségét és a Csemadokot egyaránt felszólították, hogy rövid időn belül dolgozzák ki elképzeléseiket.
A Lőrincz Gyula vezette Csemadok négy korábbi beadvány javaslatait is felhasználva 1968. március 14-én az Új Szó hasábjain közzé is tette javaslatát, amivel valójában egy hosszú és szenvedélyes nemzetiségi vita vette kezdetét Szlovákiában. A Csemadok-nyilatkozat a kommunista pár dubčeki vezetésének megújhodási politikáját maximális mértékben támogatva abból az alaptételből indult ki, hogy Csehszlovákiában két nemzet és több nemzetiség él: ”A nemzetiségi kérdés megoldása nem jelentheti csak a nemzetek egymáshoz való viszonyának megoldását, hanem a teljes egyenjogúság szellemében kell megoldani a nemzetiségek kérdését is” – szögezte le a szlovákiai magyar szervezet nyilatkozata.
A megoldás alapelveként Lőrinczék javasolták a két nemzeti tagköztársaság föderációjának létrehozását, illetve “ennek megfelelően rendezni a csehszlovákiai magyar és a többi nemzetiség államjogi helyzetét az önigazgatás elvei alapján”. Az önigazgatás elvét a nyilatkozat szerint csak abban az esetben lehet reális rendezési elvként elfogadni, ha egyrészt mindenki elfogadja, hogy “a nemzetiségek a Csehszlovák Szocialista Köztársaság szerves részét képezik”, ugyanakkor a “nemzetiségek nemcsak mint egyedek, egyenjogú polgárai hazánknak, hanem mint társadalmi csoportok is.” A nyilatkozat végső konklúziója annak kinyilvánítása volt, hogy a “nemzetek és a nemzetiségek egyenjogúak”.
A kollektív kisebbségi jogok és az önigazgatás elvének alapján a Csemadok-dokumentum arányos nemzetiségi részvételt követelt a politikai, közigazgatási, gazdasági és államhatalmi szervek munkájában. Ennek érdekében a Szlovák Nemzeti Tanácson, a prágai nemzetgyűlésen, valamint a kerületi nemzeti bizottságokon belül nemzetiségi bizottságot, a szlovák megbízotti hivatalon (azaz a szlovákiai kormányon) belül pedig önálló nemzetiségi tárca kialakítását sürgették a nyilatkozat készítői. A dokumentum az 1960. évi közigazgatási beosztás reformját is szorgalmazták, mert szerintük a nagyjárások “a nemzetek és nemzetiségek egységének elmélyítése helyett a nemzetiségi súrlódások alapjául szolgáltak”. A Csemadok-nyilatkozat kitért a jogfosztottság éveinek érvényben lévő jogszabályainak érvénytelenítésére, a szlovákiai magyar iskola- és művelődésügy megújításának feladataira is.
A szlovákiai magyar kulturális szervezet jól időzített és átgondolt politikai kezdeményezése felemás fogadtatásra talált: a nacionalista szlovák erők, mindenekelőtt a Matica slovenská és a dél-szlovákiai szlovákok képviselői részéről heves bírálatokat váltott ki, a pártvezetésen belül azonban kezdetben támogatásra talál a javaslatok többsége. A pártvezetés valószínűleg azt is méltányolta, hogy az ukrán szövetségtől eltérően a Csemadok nem vetette fel a magyar területi autonómia kérdését.

 

1949. május utolsó napjaiban Szlovákia egész területén lezajlottak a beíratások az elemi iskolákba. A magyar szülőknek elvileg lehetőségük nyílt arra, hogy gyermekeiket magyar osztályokba írassák, 1948 őszétől ugyanis szlovák elemi iskolák melletti magyar osztályok formájában újraindult a magyar nyelvű oktatás (az 1948/49-es tanév során összesen 154 magyar osztály nyílt). A beíratások során általános jelenség volt ugyanakkor, hogy akár a szülők megfélemlítésével is, igyekeztek minél alacsonyabbra szorítani a magyar osztályokat igénylők számát, valamint hogy a reszlovakizált szülők gyermekeit még ott sem engedték beíratni a magyar osztályba, ahol működtek ilyenek. A magyar lakosság ezért kérvények és panaszok tömegeit intézte a párt- és állami szervekhez, az Új Szóhoz és a Csemadokhoz, a beadványok kezdeményezői ellen azonban gyakran csendőrségi nyomozás indult.
Kéménden például, amikor a reszlovakizált szülők magyar osztályba szerették volna íratni gyermekeiket, a tanító a csendőrt is behívta, s az ő jelenlétében közölte a szülőkkel, hogy gyermekeiket csak szlovák osztályba írathatják. Bősön a szülők 90%-a magyar osztályba szerette volna íratni a gyermekeit. Az iskola igazgatója azonban kijelentette, hogy csak 2 magyar osztály indulhat, holott a jelentkezések alapján legalább 10-et kellett volna nyitni. A szülők tiltakozását az igazgató elutasította, sőt a csendőrséget is kihívta, akik a szülőket kihallgatták is megfenyegették, hogy a magyar osztályok követelése sovinizmusnak minősül, ami Csehszlovákiában büntetendő. Süly községben az igazgató, azzal az indoklással, hogy az ottani iskola a két világháború között „szlovák pénzen” épült ún. ligaiskola, elutasította magyar osztály indítását. A szülők így a szomszédos Felbár községben indított magyar osztályba vitték gyermekeiket.
Több olyan eset is előfordult, hogy nem is tudatták a magyar szülőkkel, hogy nyílhat magyar osztály, a magyar gyermekeket egyszerűen beírták a szlovák osztályokba. Ez történt például Nyékvárkonyban, ahol a szülőket nem hívták meg a beíratáshoz, hanem automatikusan a szlovák osztályokba írták be a magyar gyermekeket. Csütörtök községben a szülőket szintén nem hívták össze, a község jegyzője pedig olyan értelmű jelentést terjesztett fel az illetékes hatóságokhoz, hogy a szülők nem is kértek magyar oktatást. Éberhárdon az igazgató azt adta elő a magyar szülőknek, hogy a kormány a magyar gyermekek számára hajlandó magyarórákat engedélyezni. Ezután olyan ívet íratott alá a szülőkkel, hogy beleegyeznek a szlovák nyelvű oktatásba és abba, hogy gyermekeik hetenként 2-3 órás magyar oktatásban részesüljenek.
A hatóságoknak ilyen és ehhez hasonló módszerekkel sikerült elérniük, hogy a magyar gyermekek nagy része a továbbiakban is szlovák iskolákat látogasson. 1949. szeptember 1-jén Szlovákia 164 községének 267 elemi osztályában indulhatott magyar nyelvű oktatás. Az első önálló magyar iskolák az 1950/51-es tanévben indulhattak: a tanév folyamán 522 magyar elemi iskola nyílt meg 1072 osztállyal.

 

A köztársaság megalakulásától tartó mintegy másfél évnyi nemzeti diktatúra után 1920 elején Csehszlovákia a parlamentáris demokrácia útjára lépett. Ennek alapjait az 1920. február 29-én elfogadott csehszlovák alkotmány rakta le. Az alkotmány rögzítette a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalom következetes szétválasztását, a többpárti politikai rendszer működésének feltételeit és az állampolgárok alapvető természetes és szabadságjogait. A törvényhozás a kétkamarás nemzetgyűlés feladata lett, amelybe általános és titkos választások útján lehetett bekerülni. Választójoggal rendelkeztek a nők is, sőt a választásokon való részvétel nem csupán jog, hanem kötelesség is volt. Az alkotmány értelmében az állam élén a köztársasági elnök állt, akit a parlament választott. 

Bővebben...  

 A második világháború befejezése óta jogfosztott csehszlovákiai magyarság számára az 1948-as év hozta meg a változást. Az 1948. februári kommunista hatalomátvételt követő hónapok ugyanakkor egyelőre semmiféle pozitív változást nem hoztak a magyarkérdés kezelése terén. Nemcsak a lakosságcsere és a reszlovakizáció zajlott változatlanul, hanem érvényben maradt valamennyi korábbi magyarellenes jogszabály, ráadásul a prágai és pozsonyi állami szervek sorra hozták meg az újabb és újabb jogfosztó intézkedéseket. Csehszlovákia 1948. május 9-én elfogadott, szovjet mintára készült új alkotmánya a nemzetiségi jogokkal nem foglalkozott, s a kisebbségek létezéséről még csak említést sem tett. Az április 21-én kelt új iskolatörvény magyar iskolák létesítésével nem számolt, a május végén megtartott parlamenti választásokon pedig a németek és a magyarok – a reszlovakizáltak kivételével – továbbra sem vehettek részt. Ugyanebben a nacionalista légkörben került sor 1948. június 11-én a magyar és német eredetű, ill. hangzású helységnevek elszlovákosítására, amely során 710 – többségében magyarlakta – település nevét cserélték fel mesterséges szlovák névvel, megszüntetve egyúttal a kisebbségek által lakott települések kétnyelvű megnevezését. A csehszlovák párt- és állami vezetésnek 1948 nyarán azonban már be kellett látnia, hogy változtatnia kell a magyar kisebbséggel szembeni politikáján. Ez volt Moszkva érdeke is, amely arra törekedett, hogy a befolyása alá tartozó országok mielőbb rendezzék vitás kérdéseiket, ráadásul 1948 folyamán a magyar párt- és állami vezetés is s többször tudtára adta a csehszlovák félnek, hogy a két ország közötti baráti viszony megteremtésének elsőrendű feltétele a magyar kisebbség helyzetének pozitív értelmű rendezése. A magyar pártvezetéssel történt egyeztetésekkel párhuzamosan előbb 1948 nyarán a prágai, majd szeptember végén a pozsonyi pártvezetés és a csehszlovák kormány is a magyarság helyzetének rendezéséről határozott. Kilátásba helyezték a magyarok csehszlovák állampolgárságának visszaadását, mezőgazdasági vagyonuk elkobzásának felfüggesztését, a Csehországba deportáltak hazatérésének engedélyezését, magyar sajtótermék megjelentetését, a magyar nyelvű oktatás újraindítását és egy magyar kulturális szervezet létrehozását. Ugyanakkor megengedhetetlennek tartották bármiféle magyar politikai párt létrehozását, a reszlovakizáltaknak a magyarság soraiba való visszatérését, megakadályozva többek között, hogy a létrehozandó magyar kultúregyesület tagjai legyenek, vagy gyermekeik magyar iskolai osztályokat látogassanak. A magyar kisebbség jogállásának rendezése a prágai Nemzetgyűlés 1948. október 25-én elfogadott 245/1948 sz. törvényével kezdődött, amely a magyarok számára lehetővé tette csehszlovák állampolgárságuk visszaszerzését. Ezt követően a Megbízottak Testülete november 4-én kelt 26/1948 sz. rendeletével 50 hektárig megszüntette a magyarok mezőgazdasági vagyonának elkobzását, amennyiben azt még nem juttatták másnak. 1948. december 15-én Lőrincz Gyula főszerkesztésében megjelent az Új Szó című pártlap első száma, 1949. március 5-én pedig, ugyancsak Lőrincz Gyula vezetésével, megalakult a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete, a Csemadok. 1948 őszétől, előbb szlovák elemi iskolák melletti magyar osztályok, majd 1950-től önálló magyar iskolák formájában, újraindult a magyar nyelvű oktatás, s 1949 első hónapjaiban végre sor került a Csehországba deportált magyarok hazaszállítására is. A magyar kisebbséggel kapcsolatos állampárti döntések előkészítése és végrehajtása a szlovák kommunista pártvezetés melletti Magyar Bizottság feladata volt. Az 1948. november 12-e és 1949. október 21-e között fennállott bizottságban helyet kaptak a két világháború közötti csehszlovákiai kommunista mozgalom magyar pártmunkásai: Major István, Lőrincz Gyula, Fábry István, Kugler János és Rabay Ferenc, ami egyben előrevetítette, hogy a lakosságcsere és a kitelepítések következtében korábbi értelmiségének java részét elveszítő magyar kisebbségi társadalom irányítása a párt által kijelölt új kisebbségi elit útján valósul majd meg.

 

Az egymást követő Gottwald-, Zápotocky- és Novotny-érák, illetve szlovákiai vonatkozásban a Siroky és Bacílek nevével jelölhető másfél évtized az állampárt és a pártállam politikai instrumentáriumának egybeforrását eredményezte minden területen, így az úgynevezett nemzetiségi politika ideológiai és gyakorlati eszköztárának kialakításában és működtetésében is. Vasil Bilak, a csehszlovák állampárt mesés karriert befutott ruszin szabólegénye a VII. CSEMADOK-kongresszus legelőkelőbb politikai vendégeként a következőképpen summázta az új szakasz kisebbségpolitikai kiindulópontját: "Ma nem kell küzdenünk a jogokért, a szabadságért, a munkáért, mert mindez megvan. Nem kell harcolnunk a kulturális vagy más autonómiáért, mert mi többel rendelkezünk, kezünkben van a politikai hatalom, és így minden a miénk. Államhatalmunk alapját a nemzeti bizottságok képezik. A nemzeti bizottságok gyakorolják a hatalmat a községekben, a járásokban és a kerületekben. Minden egyes nemzeti bizottságnak a cseh, a szlovák, a magyar és az ukrán községekben egyaránt egyforma jogai és kötelességei vannak. A szlovák községekben vagy járásokban ez szlovák, a magyar lakosú községekben vagy járásokban ez magyar kormányzatot jelent."
Még mielőtt a lenini nemzetiségi politika álomvilágába ringatna bennünket az 1959-es idézet, tegyük hozzá azt a mondatot is, amivel beszédének ezt a gondolatfutamát Vasil Bilak lezárta: "Pártunk vezető szerepe a pártszervezetek útján érvényesül. A pártszervek és szervezetek, valamint a nemzeti bizottságok döntenek a gazdasági, kulturális és politikai élet minden kérdésében." Az utókor rezignált bölcsességével mindehhez csak azt tehetjük hozzá, hogy az egész államot meghódító, az állami közigazgatást kisajátító kommunista párt negyven éven át szinte minden kontroll lehetősége nélkül ítélhetett elevenek és holtak felett.
A csehszlovák pártállam ideig-óráig megpróbálta korrigálni a világháború utáni évek etnikai tisztogatásai során elkövetett bűnöket, hibákat. De a kommunista párthatározatokból, köztük “A szlovákiai magyar lakossággal kapcsolatos egyes politikai kérdésekről” címet viselő és külön kiadványban is megjelent 1959. évi szlovák pártdokumentum nyomán a jószándék fokozatosan asszimilációs törekvések kezdték felváltani. A kommunista ideológiai mindenekfelletisége jegyében 60 ezer szlovákiai magyarnak kellett belépnie a Csehszlovák-Szovjet Baráti Társaságban, közel 10 ezer szlovákiai magyar felnőtt kezdett orosz tanfolyamokra járni. Az ötvenes évek sztálinista kultúrája pedig belepett mindent, akár a cementgyárak szürke pora.
Néhány fontos kisebbségi költő (Tőzsér Árpád, Ozsvald Árpád) gondolati lírája, egy-két regény (például Dobos László: Földönfutók-ja) Fábry kortalan korparancs-esszéi, s mellettük az empátia minimumával megírt többségi dolgozatok (Juraj Zvara, Karel Pomaizl korai, 1960-as évek második felében készült munkái), ez minden, amit ebből a rendkívül fontos, ugyanakkor rendkívül szürke és deprimáló másfél évtizedből tartós értékként fel tudunk mutatni. És persze a túlélés közösségformáló öröme, amelyet az 1950. évi népszámlálási mélypont után (354 ezer magyar nemzetiségűt számoltak meg ekkor a biztosok) a szlovákiai magyarság az 1960. évi népszámlálás félmilliót meghaladó lélekszáma jelzett a leginkább egyértelműen.
A mindenfajta külön kisebbségi érdekképviseletet, kulturális, oktatási, regionális, lokális autonómiát kizáró pártállami mindenhatóság körülményei között, a nagy többségében mezőgazdasági szövetkezetekben, ostravai-handlovai szénbányákban, pozsonyi-kassai, Vág-völgyi gyárépítkezéseken ha nem is mindig állami, de államilag ellenőrzött munkaerővé vált kisebbségi magyarság jó ideig alkalmas közegnek tűnhetett az orwelli víziók megvalósítására. A kompakt magyar településterület nyelvi egysége a lakosságcsere, a reszlovakizáció és a fokozatosan kibontakozó iparosítás-városiasodás következtében már az 1950-es évek elejére megbomlott. A legtöbbször igen egyoldalúan értelmezett hivatali, közéleti, köztéri kétnyelvűség pedig ugyancsak igen hatásos eszköznek bizonyult a magyar vidék etnikai jellegének átszínezésére. A legátfogóbb beavatkozásra 1960-ban került sor, amikor az addigi kis területű járásokat egybevonásokkal nagyjárásokká alakították át. Ennek következtében a korábban hét magyar többségű járás helyett mindössze a dunaszerdahelyi és a komáromi járás maradtak többségben a magyarok. Mindez az új járásokon belül a régi járás-székhelyek közötti versengésnek a nemzetiségi rivalizálással való egybekapcsolódását és felerősödését eredményezte. Példaként Galánta és Szered, Nagykapos és Nagymihály, vagy éppen Ipolyság és Léva példáját hozhatjuk fel.

 
Powered by Tags for Joomla

Keresés a tudástárban

selye