közigazgatás

Az 1920 elején a nemzetgyűlés által elfogadott törvények között az egyik legfontosabb és a magyar kisebbség életére is jelentős befolyást gyakorló a közigazgatási reformról szóló 126/1920. sz. törvény volt. Noha a reformot a cseh és szlovák területek közigazgatásának unifikációjával indokolták, fő célja valójában a történelmi Magyarországtól örökölt, és a természetes régiókra alapozott történelmi megyerendszer felszámolása volt. A törvény a 16 addig létező vármegye helyett 6 ún. nagyzsupára osztotta Szlovákia területét, amelyek központjai Pozsony, Nyitra, Turócszentmárton, Zólyom, Liptószentmiklós és Kassa voltak.

Bővebben...  

A felvidéki területek 1938. november 4-10 közötti visszafoglalásánk pillanatait mindenütt, a városokban, de a legkisebb falvakban is felemelő ünnepséggel tették emlékezetessé. Horthy Miklós kormányzó Komáromban és Kassán vett részt ezeken az ünnepségeken. A november 11-i kassai átadási ünnepségen Esterházy János bejelentette, hogy a maradék magyarsággal együtt ő is Szlovákiában marad. Az anyaországi magyaroktól azt kérte, hogy "az ide csatolt szlovákok nemzeti érzéseit tartsák a legmélyebb tiszteletben, engedjék meg, hogy ugyanúgy élhessenek itt, mint ahogy azt mi magunknak odaát követeljük".
A visszatért magyarok igen rövid időn belül szembesültek mindazokkal a különbségekkel, amelyek az Első Köztársaság és Magyarország között a gazdasági élet, a szociális biztonság terén kétségkívül megvoltak. Az Egyesült Magyar Párt igyekezett segíteni az új viszonyok közé való beilleszkedésben. A párt 1939. januári komáromi kongresszusán azt tűzte ki célul, hogy a csehszlovák időkben elszenvedett vagyonjogi, kulturális, erkölcsi sérelmeket igyekeznek mielőbb orvosoltatni, az átállás nehézségeit pedig megpróbálják minimálisra csökkenteni.
A párt gömöri szervezeteinek az immár budapesti parlamentben ülő képviselőkhöz 1939. február 12-én Tornalján megfogalmazott memoranduma ennek jegyében a legégetőbb személyi és gazdasági sérelmek kivizsgálását és elintézését sürgeti. A személyi kérdések közül egyrészt a csehszlovák időkben a magyar érdekekkel szembeforduló közalkalmazottak eltávolítását, másrészt az anyaországból a visszacsatolt területen feleslegesen nagy számban foglalkoztatott vasúti, postai stb. állami alkalmazottak visszahívását szorgalmazták a memorandum készítői. A gazdasági sérelmek közül az értékesítési gondokat, a magas hitelkamatokat, a késlekedő adórevízió problémáját és a csehszlovák árakhoz képest igen olcsó magyarországi dohánybeváltás ügyét említi a tornaljai memorandum.
Az ebben olvasható panaszok valódiságát a miniszterelnökségre, illetve a Jaross Andor által vezetett Felvidéki Minisztériumba érkezett panaszok áradata mellett a szlovákiai magyarság emlékezete is visszaigazolja. Zalabai Zsidmond Hazahív a harangszó című falumonográfiájában az ipolypásztói helyi tapasztalatokról a következőket olvashatjuk: "Néz a világba zavartan a nép, és nem érti: kinek, milyen érdekből fűződött érdeke ahhoz, hogy "becseheléssel" vádolja – merthogy államünnepen énekelte a csehszlovák himnuszt – Menyhárt Jánost. Azt a tanítót, aki nélkül "a szörnyű cseh elnyomás alatt" aligha élt volna élénk és öntudatos magyar kulturális életet a nép… Ellenőrzés, elbocsátás, átigazolás: folyik a múlt rezsim hivatalnokainak káderezése. Helyükre többnyire az új uralom megbízható és hangos képviselői jönnek: az "anyások"."
A visszacsatolás a gazdasági és szociális kérdések tömege mellett egész sor közigazgatási problémát is felvetett. A visszacsatolt területek közül azokat a részeket, amelyek korábban nem az anyaország területén fekvőmegyék részei voltak, most ideiglenes jelleggel összevonnak, mint pl. Pozsony-Nyitra vagy Bars-Hont közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyéket.
Jellemző a magyar közigazgatás nehézkességére és tehetetlenségére, hogy a magyar kormány 1939. augusztus 17-i ülésén maga Teleki Pál miniszterelnök kérte a miniszterektől a helyzet orvoslását. "(…) a magyar közigazgatás közegei megértéssel, gyors intézkedéssel intézzék az ügyeket, mert ellenkező esetben egy olyan elégedetlenségi állapot fog beállni a hozzánk visszacsatolt országrészek magyarhű lakossága körében is, amely körülményekből azt fogják levezetni, hogy Magyarország adminisztrációjának tehetetlensége folytán kár volt ezen területeket az anyaországhoz visszacsatolni."

 

A demokratikus intézményi keretek ellenére a húszas évek Csehszlovákiájában a magyar kisebbséget számos téren hátrányos megkülönböztetés érte, amelyek egyaránt kimutathatók voltak a gazdasági életben (lásd a földreformot), a kultúrában, az iskolaügyben és a társadalmi és politikai élet szinte minden terén. A hatóságok állampolgári szempontból eleve gyanúsnak tekintették a nemzeti kisebbségekhez tartozókat, így azok szinte teljesen kiszorultak az állami hivatalokból és a közigazgatásból is.

Bővebben...  

Az egymást követő Gottwald-, Zápotocky- és Novotny-érák, illetve szlovákiai vonatkozásban a Siroky és Bacílek nevével jelölhető másfél évtized az állampárt és a pártállam politikai instrumentáriumának egybeforrását eredményezte minden területen, így az úgynevezett nemzetiségi politika ideológiai és gyakorlati eszköztárának kialakításában és működtetésében is. Vasil Bilak, a csehszlovák állampárt mesés karriert befutott ruszin szabólegénye a VII. CSEMADOK-kongresszus legelőkelőbb politikai vendégeként a következőképpen summázta az új szakasz kisebbségpolitikai kiindulópontját: "Ma nem kell küzdenünk a jogokért, a szabadságért, a munkáért, mert mindez megvan. Nem kell harcolnunk a kulturális vagy más autonómiáért, mert mi többel rendelkezünk, kezünkben van a politikai hatalom, és így minden a miénk. Államhatalmunk alapját a nemzeti bizottságok képezik. A nemzeti bizottságok gyakorolják a hatalmat a községekben, a járásokban és a kerületekben. Minden egyes nemzeti bizottságnak a cseh, a szlovák, a magyar és az ukrán községekben egyaránt egyforma jogai és kötelességei vannak. A szlovák községekben vagy járásokban ez szlovák, a magyar lakosú községekben vagy járásokban ez magyar kormányzatot jelent."
Még mielőtt a lenini nemzetiségi politika álomvilágába ringatna bennünket az 1959-es idézet, tegyük hozzá azt a mondatot is, amivel beszédének ezt a gondolatfutamát Vasil Bilak lezárta: "Pártunk vezető szerepe a pártszervezetek útján érvényesül. A pártszervek és szervezetek, valamint a nemzeti bizottságok döntenek a gazdasági, kulturális és politikai élet minden kérdésében." Az utókor rezignált bölcsességével mindehhez csak azt tehetjük hozzá, hogy az egész államot meghódító, az állami közigazgatást kisajátító kommunista párt negyven éven át szinte minden kontroll lehetősége nélkül ítélhetett elevenek és holtak felett.
A csehszlovák pártállam ideig-óráig megpróbálta korrigálni a világháború utáni évek etnikai tisztogatásai során elkövetett bűnöket, hibákat. De a kommunista párthatározatokból, köztük “A szlovákiai magyar lakossággal kapcsolatos egyes politikai kérdésekről” címet viselő és külön kiadványban is megjelent 1959. évi szlovák pártdokumentum nyomán a jószándék fokozatosan asszimilációs törekvések kezdték felváltani. A kommunista ideológiai mindenekfelletisége jegyében 60 ezer szlovákiai magyarnak kellett belépnie a Csehszlovák-Szovjet Baráti Társaságban, közel 10 ezer szlovákiai magyar felnőtt kezdett orosz tanfolyamokra járni. Az ötvenes évek sztálinista kultúrája pedig belepett mindent, akár a cementgyárak szürke pora.
Néhány fontos kisebbségi költő (Tőzsér Árpád, Ozsvald Árpád) gondolati lírája, egy-két regény (például Dobos László: Földönfutók-ja) Fábry kortalan korparancs-esszéi, s mellettük az empátia minimumával megírt többségi dolgozatok (Juraj Zvara, Karel Pomaizl korai, 1960-as évek második felében készült munkái), ez minden, amit ebből a rendkívül fontos, ugyanakkor rendkívül szürke és deprimáló másfél évtizedből tartós értékként fel tudunk mutatni. És persze a túlélés közösségformáló öröme, amelyet az 1950. évi népszámlálási mélypont után (354 ezer magyar nemzetiségűt számoltak meg ekkor a biztosok) a szlovákiai magyarság az 1960. évi népszámlálás félmilliót meghaladó lélekszáma jelzett a leginkább egyértelműen.
A mindenfajta külön kisebbségi érdekképviseletet, kulturális, oktatási, regionális, lokális autonómiát kizáró pártállami mindenhatóság körülményei között, a nagy többségében mezőgazdasági szövetkezetekben, ostravai-handlovai szénbányákban, pozsonyi-kassai, Vág-völgyi gyárépítkezéseken ha nem is mindig állami, de államilag ellenőrzött munkaerővé vált kisebbségi magyarság jó ideig alkalmas közegnek tűnhetett az orwelli víziók megvalósítására. A kompakt magyar településterület nyelvi egysége a lakosságcsere, a reszlovakizáció és a fokozatosan kibontakozó iparosítás-városiasodás következtében már az 1950-es évek elejére megbomlott. A legtöbbször igen egyoldalúan értelmezett hivatali, közéleti, köztéri kétnyelvűség pedig ugyancsak igen hatásos eszköznek bizonyult a magyar vidék etnikai jellegének átszínezésére. A legátfogóbb beavatkozásra 1960-ban került sor, amikor az addigi kis területű járásokat egybevonásokkal nagyjárásokká alakították át. Ennek következtében a korábban hét magyar többségű járás helyett mindössze a dunaszerdahelyi és a komáromi járás maradtak többségben a magyarok. Mindez az új járásokon belül a régi járás-székhelyek közötti versengésnek a nemzetiségi rivalizálással való egybekapcsolódását és felerősödését eredményezte. Példaként Galánta és Szered, Nagykapos és Nagymihály, vagy éppen Ipolyság és Léva példáját hozhatjuk fel.

 
Powered by Tags for Joomla

Keresés a tudástárban

selye