jogfosztás

A második világháború utáni jogfosztottság idején gyakori jelenség volt a magyar nyelvű istentiszteletek betiltása is. Bár az istentiszteleti nyelv megválasztása a gyülekezetek, ill. magának az egyháznak a hatáskörébe tartozott, a szlovák hatóságok mégis gyakran hoztak a magyar és német istentiszteleti nyelvet betiltó rendeleteket.
A Szlovák Nemzeti Tanács Oktatás- és Népművelésügyi Megbízotti Hivatala például Pozsonyban 1948. február 28-án betiltotta előbb a magyar nyelvű evangélikus, majd március első napjaiban a magyar református istentiszteleteket, ami március 8-án arra késztette a pozsonyi református és evangélikus gyülekezetet, hogy közös emlékiratban tiltakozzanak a magyar istentiszteletek betiltása ellen. Az emlékirat emlékeztetett többek között arra, hogy a magyar fennhatóság idején soha nem volt semmilyen akadálya a szláv és német nyelvű istentiszteletek megtartásának, s hogy a magyarok soha nem tiltották be a szláv nyelvű istentiszteleteket. A református egyház háború alatti toleráns magatartására pedig példaként hozta fel azt az esetet, hogy amikor a szlovák állam hatóságai 1940 szeptemberében bezáratták a pozsonyi csehtestvér egyház templomát, a magyar reformátusok voltak azok, akik testületileg egyházukba fogadták az üldözött cseheket, s 1945 áprilisáig templomukat is megosztották velük.
A magyar nyelvű református istentiszteletek betiltása ellen felemelte szavát a szlovákiai református egyház élén álló – egyébként szlovák kézben lévő – ún. Szervezőbizottság is, amely 1948. március 18-án állásfoglalásban rögzítette, hogy az egyház alkotmánya szerint az istentiszteleti nyelv megválasztása az egyházközségekre tartozik.
A két egyház a jelek szerint a tilalom ellenére továbbra is megtartotta magyar nyelvű istentiszteleteit, 1948. szeptember 4-én ugyanis Szabó Béla református és Rátz Vilmos evangélikus lelkészt már egyenesen a pozsonyi rendőrparancsnokságra idézték be. Ott számon kérték tőlük, hogy mernek magyarul prédikálni, amikor az Pozsonyban be van tiltva. Miután megfenyegették őket, hogy letartóztatják őket s bezárják a templomokat, aláírattak velük egy nyilatkozatot, hogy további intézkedésig nem tartanak magyar nyelvű istentiszteletet, s nem fognak a betiltás ellen lázítani. A következő két vasárnap, szeptember 5-én és 12-én az evangélikus templomban kizárólag szlovák istentiszteletet tartottak, a reformátusok azonban inkább templomukat is zárva tartották, mintsem hogy szlovák nyelvű istentiszteletet tartsanak.
Miután szeptember 15-én Wagner Ferenc pozsonyi magyar konzul felkereste Daniel Okáli szlovák belügyi megbízottat az ügyben, s Okáli azt közölte, hogy szerinte semmi akadálya a magyar istentiszteletek megtartásának, Szabó Béla esperes szeptember 16-án körlevélben tudatta a református hívekkel, hogy elhárult az akadály a magyar istentisztelet elől s a következő vasárnap, 19-én meg is tarthatják azt. Szeptember 17-én azonban Szabót ismét beidézték a rendőrségre, s hiába hivatkozott Okáli szóbeli ígéretére, a körlevél visszavonására akarták kényszeríteni. Ő azonban erre nem volt hajlandó, s nyilatkozatot sem írt alá arról, hogy vasárnap nem tartja meg a magyar istentiszteletet, ezért, hogy azt ne tarthassa meg, vasárnap délelőtt őrizetbe helyezték. Ezen túlmenően azzal is megfenyegették a kárpátaljai születésű Szabó Bélát, hogy ha három hónapon belül nem települ át Magyarországra, átadják a szovjet szerveknek s visszatoloncolják a Szovjetunióba. Szabó esperes a zaklatások hatására 1948 őszén valóban Magyarországra távozott.
Azt követően, hogy a magyar kisebbség 1948 októberében visszakapta csehszlovák állampolgárságát, értelmetlenné és vált a magyar istentiszteletek tiltása, s a későbbiekben ez a kérdés is rendeződött.

 

A szlovák népbíróságok és a pozsonyi Szlovák Nemzeti Bíróság a Szlovák Nemzeti Tanács 1945. május 15-én kelt, „a fasiszta bűnösök, megszállók, az árulók és kollaboránsok megbüntetéséről, valamint a népbíróságok létesítéséről” szóló 33/1945 sz. rendelete alapján ítélkezett. Bár a rendelet nem említett nemzetiséget, a szlovák népbírósági gyakorlat a szlovákiai magyarságot rendkívül súlyosan érintette. Az eredetileg 1947. december 31-ig működő bíróságok által elítélt 8055 személy közül 4812 volt magyar, 2295 szlovák, 848 német, 100 pedig egyéb nemzetiségű. A magyar elítéltek száma tehát több mint kétszerese volt a szlovákokénak, s a magyarok tették ki az összes elítélt 59,7%-át. Az 1948 márciusában ideiglenes jelleggel felújított népbíróságok az év folyamán további 120 magyart ítéltek el. A magyarok vád alá helyezésével és elítélésével a hatalom a magyar kisebbség háborús bűnösségét, jog- és vagyonfosztásának, valamint kitelepítésének jogosságát igyekezett bizonyítani. Ráadásul, mivel a lakosságcsere-egyezmény VIII. cikkelye lehetővé tette a magyar „háborús bűnösök” egyoldalú áttelepítését Magyarországra, a szlovák hatóságoknak érthetően érdekükben állt minél több ilyen esetet produkálniuk. A sokszor tömegessé váló perek közül a legnagyobb méretet öltő a kassai magyar per volt, amelyben 1946 augusztusában pár nap leforgása alatt több száz magyart nyilvánítottak háborús bűnössé, ítéltek börtönbüntetésre vagy munkatáborra, valamint teljes vagyonelkobzásra. A magyar kisebbség tagjai közül a legsúlyosabb ítélet gróf Esterházy Jánost, a Magyar Párt elnökét sújtotta, noha ő volt a háborús szlovák parlament egyetlen képviselője, aki nem szavazta meg a zsidó lakosság deportálásáról rendelkező alkotmánytörvényt. A szlovákiai magyarság vezetőjének tekintett Esterházyt – akit 1945-ben a Szovjetunióba hurcoltak és ott 10 évi kényszermunkatáborra ítéltek – a Szlovák Nemzeti Bíróság 1947. szeptember 16-án távollétében halálra ítélte. Miután Csehszlovákia kikérte őt a Szovjetuniótól, s a szovjetek 1949. április 20-án átadták a csehszlovák belügyi szerveknek, halálos ítéletét Klement Gottwald köztársasági elnök 1950. április 7-én kegyelmi kérésére életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta. Az orosz hatóságok Esterházyt már az 1990-es évek elején rehabilitálták, szlovák részről azonban ez a lépés a mai napig várat magára.

 

A lakosságcserével párhuzamosan a szlovákiai magyarság számának csökkentését célozta az ún. reszlovakizációs, vagyis „visszaszlovákosítási” kampány is. Az akciót hivatalosan az elmúlt évszázadokban elmagyarosodott vagy elmagyarosított szlovákok visszaszlovákosításának szükségességével indokolták, akiknek a reszlovakizáció révén lehetőséget adnak arra, hogy visszatérjenek „eredeti” szlovák nemzetiségükhöz. Az önkéntesnek hirdetett reszlovakizáció szervezői ugyanakkor nem titkolták, hogy a reszlovakizáló magyarok visszakapják csehszlovák állampolgárságukat, mentesülnek a vagyonelkobzás és kitelepítés alól, a magyar nemzetiségük mellett kitartóknak azonban továbbra is vállalniuk kell a hátrányos megkülönböztetést. A reszlovakizáció lehetőségét a szlovák politikai vezetés már 1945 elején körvonalazta, gyakorlati megvalósítása azonban csupán 1946 tavaszán kezdődött meg. Közeledett ugyanis a párizsi békekonferencia, a reszlovakizáció eredményeit pedig Csehszlovákia érvként kívánta felhasználni annak alátámasztására, hogy az országban a lakosságcsere és a reszlovakizáció után nem marad több 200 000 magyarnál, s így kedvezőbb kiindulási pozíciót kívánt biztosítani a magyarok egyoldalú kitelepítésének jóváhagyására benyújtott javaslata számára. A Július Viktory belügyi megbízott 1946. június 17-i hirdetményével útjára indított reszlovakizációs kampány eredménye a legmerészebb, 200 ezer magyar jelentkezésével számoló elképzeléseket is messze felülmúlta. Az 1946. július 1-ig tartó kampány során állampolgársága visszaszerzése, a kitelepítés és a vagyonelkobzás alóli mentesülése reményében 352 038 magyar kérte szlovákká minősítését, a jelentkezők száma azonban még ezt követően is tovább nőtt. A szakirodalom által a reszlovakizáció végleges eredményeként elismert adatok szerint összességében 410 820 személy tett eleget a reszlovakizációs felhívásnak, közülük 326 679-et szlovák nemzetiségűnek is nyilvánítottak, 84 141 személy reszlovakizálását ugyanakkor elutasították. A reszlovakizáltak jelentős része a háború utáni első, 1950. évi népszámlálás során még szlováknak vallotta magát, a későbbiekben azonban statisztikailag is visszatért magyar nemzetiségéhez.

 

Párkány és környéke egyike volt azon színmagyar lakosságú régióknak, amelyek magyar lakossága a hatóságok által alkalmazott lelki és fizikai nyomás hatására nagymértékben engedett a reszlovakizációs nyomásnak.
A Párkányi járás községeiben 1946. június 18-tól naponta 5-6-szori dobszóval szólították fel a lakosságot, hogy a községházán jelentkezzen a reszlovakizációs nyilatkozat aláírása céljából. Tudtukra adták, hogy ha a szülőfalujukban akarnak maradni, ajánlatos, hogy szlováknak vallják magukat és írják alá a nyilatkozatot. Aki ezt nem hajlandó megtenni, el kell hagynia faluját és át lesz telepítve Magyarországra, de volt olyan felhívás is, amely azzal rémisztgette a magyarokat, hogy aki nem jelentkezik szlováknak, azt Szibériába deportálják.
Érsekkétyen ezen túlmenően azzal fenyegették meg a lakosságot, hogy a magyarságuk mellett kitartóktól megvonják a cukor- és lisztjegyet. Kéménden 50 koronás büntetést helyeztek kilátásba, Muzsla katolikus esperesét Párkányban lecsukták, Ebed katolikus plébánosát pedig, aki nem akarta aláírni a nyilatkozatot, 3 napra elzárták, a község lakosságának félrevezetésére pedig elhíresztelték, hogy a pap és a tanító már reszlovakizált. Nánán a csendőrök 1946. június 21-én házról-házra jártak és mindenkivel közölték, hogy a község lakosságát néhány kilós csomaggal áttelepítik Magyarországra, aki azonban maradni akar, írja alá az űrlapot, amellyel szlováknak vallja magát, s akkor falujában maradhat és nem esik semmi bántódása. Nagyölveden a jegyző szintén azzal fenyegetőzött, hogy az aláírást megtagadók át lesznek telepítve Magyarországra. Ki is doboltatta, hogy akik nem hajlandók reszlovakizálni, írják össze vagyontárgyaikat, mert hamarosan kitelepítik őket. A falu lakossága között ráadásul azt is elhíresztelte, hogy a katolikus plébános és a káplán már aláírták a nyilatkozatot.
Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a Párkányi járás magyar lakosságának közel kétharmada reszlovakizált. A fent említett községek közül Nánán és Nagyölveden gyakorlatilag a teljes magyar lakosság, Muzslán a magyarok négyötöde, Ebeden és Kéménden kétharmada. Leginkább Érsekkéty református magyarsága tudott ellenállni a nyomásnak, lakosságának egyharmada írta alá a reszlovakizációs nyilatkozatot.
A nacionalista nyomás enyhültével a kényszer alatt reszlovakizálók zöme természetesen ismét magyarnak vallotta magát. Az 1950-es népszámláláskor nagy részük még szlováknak jelentkezett, 1961-ben azonban Érsekkétyen 94,2%, Ebeden 87,7%, Muzslán 85,3%, Kéménden 91,8%, Nagyölveden pedig 75,4% volt a magyarok aránya.

 

 

A második világháború után ismét kisebbségi sorba jutott felvidéki magyarság egyházi életét szintén a kollektív jogfosztás jellemezte. A Szlovák Nemzeti Tanács már 1944 őszén, a szlovák nemzeti felkelés idején korlátozta a magyar nyelvű istentiszteletek tartásának lehetőségét, majd 1945 folyamán több dél-szlovákiai városban (pl. Pozsonyban, Kassán, Léván, Ipolyságon, Rimaszombatban és Rozsnyón) betiltották a magyar istentiszteletet és a belmissziós munkát, beleértve a temetést és az esketést is, 1948 tavaszán pedig, immár a hívők reszlovakizálására hivatkozva, szlovák nyelvű istentiszteleteket erőszakoltak a magyar gyülekezetekre.
A háborút követően gyakorlatilag megszűnt minden magyar nyelvű gyülekezeti-közösségi élet. Magyar nyelvű egyházi lapok kiadását nem engedélyezték, a magyar nyelvű hittanoktatást és bibliaórákat betiltották, a magyar lelkészektől megvontak mindennemű állami támogatást, sokukat kiutasították Csehszlovákiából vagy a lakosságcsere keretében telepítették át Magyarországra, a maradók nagy részét szlovák etnikai területre helyezték át.
A római katolikus egyház ismét magyar püspökök nélkül maradt. 1945. február 27-én kiutasították Csehszlovákiából Madarász István kassai katolikus püspököt, február 22-én pedig, nem sokkal szabadlábra helyezését követően, elhunyt a csehszlovák hatóságok által őrizetbe vett és meggyötört Bubnics Mihály rozsnyói katolikus püspök.
A sajátos helyzetben lévő, 90%-ban magyar ajkú hívőkből álló református egyház irányítása egy kizárólag szlovákokból álló ún. Szervezőbizottság kezébe került. A már a háborús szlovák állam idején létrehozott, de az új csehszlovák hatalom támogatását is élvező bizottság 1945 májusában szabályrendeletek sorozatát oktrojálta rá az egyházra, amelyekkel átalakította az egyházmegyéket, három „szlovák egyházmegyét” is beiktatva közéjük, élükre pedig ideiglenes adminisztrátorokat nevezett ki. A lelkészek számára kötelezővé tette a szlovák nyelvvizsgát, s még a segédlelkészek kinevezéséhez is politikai megbízhatóságuk és csehszlovák állampolgárságuk igazolására volt szükség.
Az egyház vagyonát elkobozták, egyesületeit, mozgalmait feloszlatták, iskoláit bezárták, hivatalos nyelvévé a szlovákot tették, 1945 és 1948 között pedig 25 református gyülekezetben (elsősorban Kassa környékén) szlovák nyelvű istentiszteletet erőszakoltak a magyar hívőkre. Rendkívül súlyosan érintette a reformátusokat a lakosságcsere: a magyar reformátusok lélekszáma egyharmadával csökkent, számos gyülekezet pedig, különösen a lakosságcsere által leginkább érintett Garam mentén, a megszűnés peremére sodródott.
Hasonlóan súlyos következményekkel járt a lakosságcsere a magyar evangélikusokra is. A kitelepítés őket kevésbé érintette, de mivel a magyarlakta falvakba betelepülő szlovákok gyakran szintén evangélikusok voltak, a magyar evangélikusok sok helyen egyházközségük irányítását is elveszítették.

 

A Szenc közelében fekvő mátyusföldi Magyargurab vegyes etnikumú település volt, amelynek lakossága a dualizmus kori magyar népszámlálások során még túlnyomórészt magyarnak vallotta magát, a két világháború közötti csehszlovák népszámlálások alkalmával azonban már többségében szlovák nemzetiségűnek jelentkezett. Az 1930. évi népszámlálás során a falu 1399 lakójából még 496 személy, azaz 35,4%-uk vallotta magát magyar nemzetiségűnek.
Az 1938. november 2-i első bécsi döntés a magyarlakta felvidéki területek többségét visszacsatolta Magyarországhoz, a nyelvhatáron fekvő Magyargurab azonban Csehszlovákia, majd az önállósuló Szlovákia része maradt. A falu magyar lakosságának egy része ekkor aláírásgyűjtésbe kezdett községük Magyarországhoz csatolása érdekében. A kezdeményezésnek gyakorlati eredménye nem lett, azonban elég volt ahhoz, hogy az 1945-ben újjáalakuló Csehszlovákia hatóságai az akció kezdeményezőit meghurcolják és népbíróság elé állítsák.
A magyargurabi magyarok népbírósági perére 1945. december 15-én került sor a Bazini Járási Népbíróság szenátusa előtt. Hét magyargurabi lakos mellett, akik Bagi János, Vajnorszky Márton, Andor Márton, Ingeli Pál, Turcsár Márton, Andor Mihály és Rajt Márton voltak, a vádlottak között szerepelt a szenci illetőségű Czabán Sándor állatorvos és Burián Antal gyógyszerész is. A peranyag szerint a vád alá helyezett személyek, miután tudomásukra jutott, hogy a Bécsben kijelölt új határ közvetlenül községük mellett húzódik úgy, hogy a falu Csehszlovákiánál marad, a végleges határt azonban majd csak a határmegállapító bizottság fogja kijelölni, 1938. november 7-én aláírásgyűjtést kezdeményeztek Magyargurab Magyarországhoz csatolása érdekében. Egy nap alatt közel 600 aláírást sikerült összegyűjteniük. Az aláírási ívet még aznap elvitték az Egyesült Magyar Párt pozsonyi titkárságára, ahonnan azonban a magyar konzulátusra irányították őket. Miután a konzulátuson közölték velük, hogy ajánlatos volna, ha az aláírási ívet ellátnák a községi bélyegzővel, falujukba visszatérve, november 8-án rábírták a falu bíráját, adja ki nekik a bélyegzőt, amivel az ívet lebélyegezték. A hivatalos községi bélyegzővel lepecsételt aláírási ívet ezek után postai úton juttatták el a magyar konzulátusra.
A járási népbíróság, noha elismerte, hogy a vádlottak korábban és ezt követően is lojálisak voltak a Csehszlovák Köztársasághoz, a Szlovák Nemzeti Tanácsnak a népbíráskodásról szóló 33/1945 sz. rendelete alapján, azon a címen, hogy tettükkel „jelentős mértékben támogatták a horthysta Magyarország politikai és gazdasági érdekeit”, 1-től 5 évig terjedő munkaszolgálattal, állampolgári jogaik 5, ill. 10 évig terjedő megvonásával, valamint részleges vagyonelkobzással büntette őket.
A szlovák népbíróságok 1947 decemberéig több ezer hasonló pert folytattak le a magyarokkal szemben, amelyek egyik legfőbb célja – a magyarság háborús bűnösségének „bizonyítása” és vagyonának megszerzése mellett – nyilvánvalóan a magyar lakosság megfélemlítése volt. A magyargurabi magyarok elítélése minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy az egykor magyar többségű falu magyar lakossága a 20. sz. 2. felében teljes egészében asszimilálódott a szlovákságba. Az 1961. évi népszámlálás során a falu 1526 lakosa közül már mindössze 8 személy, azaz 0,5%-uk merte magyarnak vallani magát.

 

A magyar kisebbség londoni csehszlovák emigráns kormány által megfogalmazott kitelepítésének gyakorlati előkészítése 1945 tavaszán, az új csehszlovák, ill. szlovák államhatalom berendezkedésével párhuzamosan kezdődött meg. Az SZNT 1945. május 25-i ülésén ismertetett tervezet szerint a magyarok kitelepítése két szakaszban történne. Elsőként kiutasítanák Csehszlovákiából azokat a magyarokat, akik 1938. november 2-a után telepedtek le az akkor Magyarországhoz csatolt területeken, a második szakaszban pedig azokat, akik nyilas vagy más magyar szervezetek tagjai voltak, valamint akiket büntetőjogilag felelősségre vonnak és elítélnek, a többi magyart pedig végül kicserélnék a magyarországi szlovákokért. A Magyarország trianoni területéről beköltözöttek kitoloncolása néhány hét alatt megtörtént: csehszlovák adatok szerint 1945. június végéig 31 780 magyar volt kénytelen elhagyni az ország területét. Az őshonos magyar lakosság egyoldalú kitelepítéséhez, amely a csehszlovák elképzelések szerint többszázezer magyart érintett volna, azonban a csehszlovák kormány sem a háború folyamán, sem pedig az azt követő potsdami konferencián nem kapta meg a nagyhatalmi jóváhagyást. Csehszlovákia számára így végül a közmunkára kijelölt szlovákiai magyarok 1945. októberében megkezdett országon belüli széttelepítése, vagyis csehországi deportálása vált azzá az eszközzé, amellyel az egyoldalú áttelepítést és a kényszerű lakosságcserét egyaránt elutasító Magyarországot sikerült rákényszerítenie legalább a lakosságcsere elfogadására, mégpedig a csehszlovák fél által szabott feltételek többségének elfogadtatásával. A két prágai tárgyalási fordulót követően Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár és Gyöngyösi János magyar külügyminiszter által 1946. február 27-én Budapesten aláírt lakosságcsere-egyezmény V. cikke felhatalmazta a csehszlovák kormányt arra, hogy annyi szlovákiai magyart telepíthessen át Magyarországra, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezik a Csehszlovákiába való áttelepülésre. Csehszlovákia azonban ezen túlmenően az egyezmény VIII. cikke értelmében jogot szerzett arra is, hogy egyoldalúan áttelepíthesse Magyarországra a szlovák népbíróságok által háborús bűnösnek minősített magyarokat. A lakosságcsere-egyezmény VIII. cikke azt eredményezte, hogy a szlovák népbíróságok mondvacsinált indokokkal ezerszám helyezték vád alá és ítélték el a magyarokat. Amikor a csehszlovák kormány 1946. augusztus 27-én átadta Magyarországnak az áttelepítésre kijelölt magyarok névjegyzékét, abban a paritásos csere keretében áttelepítendő 106 398 személy mellett 75 114 „háborús bűnös” is szerepelt. Mivel a magyar kormány ilyen körülmények között nem járult hozzá a népcsere megindításához, Csehszlovákia ismét a magyar lakosság Csehországba deportálásával kényszerítette rá Magyarországot a lakosságcsere megkezdésére. A végül 1947. április 12-én meginduló népcsere 1948. december 20-ig tartott. Magyarországról az áttelepülési kérelmet benyújtott 95 421 szlovákból csehszlovák adatok szerint 71 787 települt át Csehszlovákiába, ezzel szemben a Csehszlovákiából kitelepítésre jelölt szlovákiai magyarok közül 89 660-at, köztük 2905 ún. háborús bűnöst telepítettek át Magyarországra. A magyar diplomáciának a lakosságcsere lebonyolítása során sikerült megakadályoznia a „háborús bűnösök” tervezett tömeges méretű áttelepítését, nem sikerült ugyanakkor betartatnia a vagyoni kölcsönösséget, ami következtében a Csehszlovákiából kitelepített magyarok által hátrahagyott ingatlanvagyon értéke többszörösen meghaladta a magyarországi szlovákok által visszahagyottét.

 

1945. augusztus 8-án éjfél után 2 óra 15 perckor nagy erejű robbanás rázta meg a csehszlovák politikai rendőrség tornaljai parancsnokságát. Emberéletben nem esett kár, de az épület három helyisége romba dőlt, berendezése pedig a tűz martalékává vált. A városban még aznap statáriumot hirdettek ki, gyülekezési tilalmat rendeltek el, az éjszakai órákra kijárási tilalmat vezettek be, a város utcáin pedig betiltották a magyar beszédet.
Széles körű nyomozás vette kezdetét, amely során több mint 200 helyen tartottak házkutatást, s a járási székhely 150 magyar lakosát hallgatták ki és vették őrizetbe. Néhány nap múlva, mint a robbantás elkövetőit, letartóztatták a 19 éves Hancsovszky Bélát, testvérét, a 16 éves Hancsovszky Istvánt, valamint a 14 éves budapesti illetőségű Böhm Ferencet.
Az ügyet nem a tornaljai, hanem a Rimaszombati Járási Népbíróság Tárgyalta. A népbíróság előtt vádlottként már csupán Hancsovszky Béla szerepelt, testvérét és Böhmöt csak mint tanúkat hallgatták ki. Hancsovszky, tettét nem tagadva, azt a magyarellenes intézkedések elleni tiltakozással magyarázta, amiért a népbíróság a Szlovák Nemzeti Tanács népbíráskodásról szóló 33/1945 sz. rendelete alapján golyó általi halálra ítélte. Halálos ítéletét azonban már nem tudták végrehajtani, mivel Hancsovszky 1945. szeptember 25-én megszökött a rimaszombati börtönből és Magyarországra távozott. A csehszlovák hatóságok ezt követően diplomáciai úton kérték kiadását Magyarországtól, a magyar illetékesek azonban nem tudták, vagy nem akarták őt kiadni Csehszlovákiának.
A merénylet utóéletéhez tartozik, hogy 1945. augusztus 11-én, tehát három nappal a robbantás után Tornaljára érkezett Gustáv Husák belügyi megbízott, hogy részt vegyen a Tornaljai Járási Közigazgatási Bizottságnak a merénylettel és a magyaroknak a városból való kitoloncolásával foglalkozó aznapi ülésén. Az ülésen elfogadott határozat szerint rövid időn belül ki kell telepíteni Tornalja összes magyar lakosát, később pedig az egész járást meg kell tisztítani a magyaroktól. Elsőként a volt magyar politikai pártok tagjait és a tehetősebb polgárokat, utoljára a földműveseket és munkásokat, kivételt csak az aktív antifasiszta harcosok és a vegyes házasságban élők kaphatnak.
Tornalja teljes magyar lakosságának kitelepítésére nem került ugyan sor, tény ugyanakkor, hogy a lakosságcsere és a csehországi deportálás a város és környéke magyar lakosságát Gömör többi régiójánál nagyobb mértékben érintette.

 

A II. világháború végén felújított Csehszlovákia a német és magyar kisebbség kollektív háborús bűnössége ürügyén célul tűzte ki e két kisebbség kitelepítését és az ország cseh-szlovák nemzetállammá alakítását. A nem szláv kisebbségek kitelepítésének gondolatát az Edvard Beneš által vezetett londoni csehszlovák emigráns körök fogalmazták meg, a beneši elképzeléseket azonban már 1944 folyamán átvette a Klement Gottwald vezette moszkvai kommunista emigráció, majd a hazai szlovák ellenállás is. A németek és magyarok kitelepítésének előkészítésével párhuzamosan kezdetét vette a német- és magyarellenes jogalkotás is. Az első jogfosztó rendelkezések már az 1944 augusztusában kitört szlovák nemzeti felkelés idején megszülettek, amikor a felkelést irányító Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) rendeleteket hozott az Esterházy János vezette Magyar Párt feloszlatásáról, a magyar nyelvű oktatás és a magyar istentiszteletek korlátozásáról. A kisebbségellenes intézkedések alapdokumentumává és hivatkozási forrásává a háború utáni első csehszlovák kormány 1945. április 5-én Kassán elfogadott programja vált. Az ún. kassai kormányprogram VIII. fejezete a kollektív bűnösség elve alapján kilátásba helyezte a németek és magyarok megfosztását csehszlovák állampolgárságuktól, IX. fejezete felelősségre vonásukat és megbüntetésüket, X. és XI. fejezete vagyonuk lefoglalását és elkobzását, XV. fejezete pedig iskoláik bezárását. A kormányprogram közzétételét követően elnöki dekrétumok, nemzetgyűlési törvények és SZNT-rendeletek sokasága látott napvilágot, amelyek a német és magyar kisebbséget gyakorlatilag törvényen kívüli állapotba helyezték. A két legnagyobb horderejű Beneš-dekrétum az 1945. augusztus 2-án kelt 33. sz. alkotmánydekrétum volt, amely – az aktív antifasiszták kivételével – a teljes magyar és német lakosságot megfosztotta csehszlovák állampolgárságától, valamint az 1945. október 25-i 108. sz. dekrétum, amely a németek és magyarok vagyonának elkobzásáról rendelkeztek. Ezen kívül jogszabályok sora mondta ki többek között a magyarok mezőgazdasági vagyonának elkobzását, a magyar egyesületek feloszlatását, a magyar köz-, majd magánalkalmazottak elbocsátását állásukból, nyugdíjuk és szociális ellátmányuk megvonását, a magyarok kizárását az egyetemekről és főiskolákról, a nemzeti bizottságokból, a politikai pártokból és választójoguk megvonását. Bezárták a magyar iskolákat, betiltották magyar könyvek és újságok kiadását és behozatalát, a magyar nyelv használatát a közéletben. Magyarok rádiókészüléket nem birtokolhattak, polgári keresetet nem indíthattak, hadisegélyt nem kaphattak, házaikból, lakásaikból kártérítés nélkül bármikor ki lehetett őket lakoltatni, s bármikor közmunkára lehetett őket kötelezni.

 
Powered by Tags for Joomla

Keresés a tudástárban

selye