irodalom

Már a két háború között is elméletet konstruáltak abból a tényből, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom egy-egy jelentősebb verses vagy prózaköteten kívül főként az értekezésben, pamfletben, közírásban jutott el a legmagasabb színtre. A második világháború éveiben is egyértelműen az emlékezésben, a publicisztikában, esszében, tanulmányban érték el a legmagasabb nívót a volt csehszlovákiai magyar alkotók. Néhány témát az összmagyar irodalomban is ők dolgoztak föl legelőször, vagy a legszakszerűbben. Az egyik témakör az első kisebbségi korszaknak, s az onnan eredő mentalitásnak a földolgozása. Az első munka e témában a Prágai Magyar Hírlap egyik irányítójának, s az utódlap, a Felvidéki Magyar Hírlap kulcsemberének, Szvatkó Pálnak vázlatos, de több szempontot fölvető, 1938-as összefoglalása (A visszatért magyarok); ennél maradandóbbak Jócsik Lajos könyvei, az Iskola a magyarságra. Egy nemzedék élete húszéves kisebbségben (1939) című vallomása-emlékezése, illetve Idegen igában. Ez a problematika még a korszak végén is megjelenik (Kovács Endre: Két háború közt, 1944). Magyarország társadalmának a kisebbségi tapasztalatok segítségével történő átalakításának igénye jelenik meg például Vass László, Dobossy László és Krammer Jenő tanulmányaiban is. A szlovák–magyar együttélés, együttműködés esélyeit Borsody István (A magyar–szlovák kérdés alapvonalai, 1939), Sziklay László, Vájlok Sándor igyekeztek földolgozni, irodalomtörténeti, kapcsolattörténeti tanulmányokban, füzetekben. A csehszlovák emigráció tevékenységével szintén Borsody és Vájlok foglalkoztak legtöbbet; a szlovák–magyar határviták tudományos igényű földolgozását a demográfiai ismeretek birtokában gróf Révay István végezte el (A Belvederi magyar–szlovák határ, 1941). Elkészült a csehszlovákiai magyar irodalom története első szakaszának monografikus fölmérése is: Kemény [G.] Gábor: Így tűnt el egy gondolat. A felvidéki magyar irodalom története (1918–1938). A mentalitásbeli eltéréseket, a magyarországi folyamatokat a kisebbségi helyzetet átélt közéleti ember szemével Jócsik Hazatérés, tájékozódás (1941) című könyve foglalta össze a leginvenciózusabban.
A decentralizáció eredményeként 1942–1944 között Kassán új regionális folyóirat jelent meg, Új Magyar Múzeum címmel; főszerkesztője Sziklay László lett. A harcos neokatolicizmust képviselte a Prohászka Köröknek a korábbról fönnmaradt Új Élet című folyóirata. A háborús években András Károly és Sinkó Ferenc szerkesztették, s hasábjain kezdett publikálni Janics Kálmán.

 

A(z irodalmi) sematizmust a Tőzsér Árpád kirobbantotta Egy szemlélet ellen-vita és Fábry Zoltán Antisematizmusa zárta le 1963–1964-ben. A prózapoétikai korszerűség-igény és a nemzetiségi önvizsgálat találkozik Dobos László regényeiben (Messze voltak a csillagok, 1963; Földönfutók, 1967); Rácz Olivér (Megtudtam, hogy élsz, 1963) és Mács József (Adósságtörlesztés, 1968) regényeit a csehszlovákiai magyarság második világháború alatti és utáni megpróbáltatásai mozgatják. Duba Gyula novelláiban és regényében (Szabadesés, 1968) a faluról városba került értelmiségi prototípusával találkozunk. Fordulat állt be Bábi Tibor létfilozófiai, Ozsvald Árpád mítoszvilágot felidéző, Dénes György árnyalt lelkiségű, illetve a modern személyiség csapdáit körbejáró Cselényi László, Tőzsér Árpád és Zs. Nagy Lajos költészetében; sikeres nemzedékközi indulás Gál Sándoré. Az évtized végére együtt van az irodalomba új élményanyagot és eszményeket hozó Vetés-nemzedék. A fasizmus természetrajza Fábry Zoltán könyve, az Európa elrablása (1966); a Stószi délelőttök (1968) az 1946-os A vádlott megszólalt is közli. A két háború közti kisebbségi szellemi-irodalmi életről Turczel Lajos írt monográfiát (Két kor mezsgyéjén, 1967). A csehszlovákiai magyar tudományosság lehetőségeit vetíti előre Püspöki Nagy Péter (Püspöki mezőváros története, 1968), illetve szociológiai felméréseivel Kardos István; történeti írásaival Janics Kálmán és Gyönyör József. 1968-ban Ótátrafüreden a kisebbségi tudományosság helyzetéről, kilátásairól rendezett tanácskozásra került sor. Jelentősebb lap már nem, néhány fontos melléklet, melléklap viszont ekkoriban is indult (Hét: Fórum, 1960; Új Szó: Vasárnapi Új Szó, 1968; Nő: Barátnő, 1969). 1967-ben megalakult a Tatran Kiadó Magyar Üzeme, 1969-ben a Madách Könyvkiadó. Az 1968-as reformfolyamatok a csehszlovákiai magyar szellemi-irodalmi és közélet addig sosem tapasztalt pezsgését eredményezték.

 

A bécsi döntés után az írók kis töredéke maradt Szlovákiában (Pozsonyban, Nyitrán, Eperjesen és a szórványokban is), akik a korabeli értékelés szerint is szinte hivatásszerűen vállalták a kisebbségi sorsot. A második kisebbség létállapota azonban sem a lírában, sem az epikában nem talált igazi kifejező erőre. A tanulmány (és az esszé) vált a korszakban meghatározóvá, a kérdésről tanulmányt író Környei Elek szerint azért, mert "ez felelt meg legjobban a cselekvésre hatni akaró, tenni vágyó, nemzetét nevelni kívánó író típusának". Az új helyzet lírai megfogalmazása első sikeres opuszának Környei Ásgúthy Erzsébet Add tovább a lángot! című versét minősítette. Az egymásrautaltság felismerése, a helytálláskultusz és a szülőföld kapcsolata, az anyanyelv védelme az írásbeliségben hamar tükröződött, tematikusan viszont a történeti és művelődéstörténeti hagyomány vált a szövegek tárgyává; jó néhány honismereti – az új ország egy-egy magyarok is lakta kistáját leíró – esszé is megszületett. Fontos volt a nyugat-európai kultúrhagyományhoz való tételes kapcsolódás (Környei Elek), a Nyugat folyóirat (Juhász Gyula, Móricz Zsigmond, Babits Mihály – Peéry Rezső és Szalatnai Rezső szövegeiben), az új magyar zenei élet nagyjai (Bartók Kodály) tradíciójának, továbbá az innen elszármazott vagy ide kötődő történelmi személyiségek (Balassi Bálint, II. Rákóczi Ferenc, Fadrusz János és mások) megidézése. A szépirodalomnak – tőkeereős könyvkiadói vállalkozás híján is – elsődleges megjelenési helye voltak a két jelentős napilap, az Esti Újság és a Magyar Hírlap, illetve a Magyar Párt és a Toldy Kör naptárai. Néhány egy-két kiadványt gondozó cég (például Veritas) mellett a Toldy Kör volt az is, amelyik egységes kiallítású, általában egyíves füzetsorozataiban (Szlovákiai Magyar Füzetek, Szlovákiai Magyar Honismereti Könyvtár, Szlovákiai Magyar Irodalmi Füzetek, Szlovákiai Magyar Művelődési Könyvtár, Szlovákiai Magyarok Kincsestára, Szlovákiai Magyarok Könyvtára) és egy nagyobb alakú és terjedelmű sorozatban (Bibliotheka Istropolitana) a fenti kultúrtradíciót ápolta. Néhány kiemelkedő munka a sorozatokból (Peéry Rezső említett esszéje mellett): Németh István László: A szlovákiai magyar zenekultúra mérlege, Arany A. László: A szlovákiai magyarság néprajza, Pozsonyi Anna: Az otthon igézete; de itt jelent meg Győry Dezső a közössége magatartását akkori és későbbi megítélés szerint is hűen kifejező Emberi hang című verskompozíciója. A korszak legjelesebb, legérzékenyebb szépíróinak Ásgúthy Erzsébetet és Pozsonyi Annát tekintették. A fontosabb kiadványok egy része budapesti kiadók gondozásában jelent meg, mint például A szlovákiai magyarság élete 1938–1942 című tanulmánygyűjtemény. 1941-től az írók kísérletet tettek egy érdekvédelmi szervezet létrehozására (Szlovenszkói Magyar Irodalmi Céh, vezetője Ásgúthy Erzsébet lett volna). Ez a szerveződés különféle ellenérdekeltségek miatt zátonyra futott. E tervezgetés idején 72 tollforgatót írtak össze, ebből 48 volt pozsonyi, 24 pedig vidéken élt. Nagy részük természetesen nem volt professzionális író, e korszakban azonban – tekintve az írás ekkori társadalmi funkcióját – többük szerepe túlnőtt valódi jelentőségükön.

 
Powered by Tags for Joomla

Keresés a tudástárban

selye