etnikai viszonyok

A második világháborút követő csehszlovák politika egyik legfőbb célját – a magyar kisebbség felszámolását – nem érte el ugyan, a magyarok kitelepítése, s a nagyszámú kül- és belföldi szlovák telepes betelepítése révén mégis sikerült jelentősen csökkentenie a magyar lakosság számát és megváltoztatnia a magyar nyelvterület etnikai összetételét.
A háború utáni első, 1950-es népszámlálás szerint a magukat magyarnak vallók száma az 1930. évi 592 337-ről 354 532-re, Szlovákia összlakosságán belüli részaránya pedig 17,8%-ról 10,3%-ra csökkent. Nyilvánvaló azonban, hogy a népszámlálás adatai nem a magyarság valós számát tükrözték, s hogy a megfélemlített magyar lakosság nemzetiségi bevallására a nacionalista politika enyhülése ellenére rányomta bélyegét a több éven át tartó üldöztetés emléke. A magukat magyarnak vallók számának ilyen nagymértékű csökkenése nem magyarázható csupán a kitelepítésekkel. Az etnikai arányokat a reszlovakizáltak nemzetiségi bevallása torzította, akik jelentős része a népszámlálás során rájuk gyakorolt nyomás következtében ekkor még szlováknak vallotta magát.
A reszlovakizáltak megváltozott nemzetiségi bevallása következtében a következő, 1961. évi népszámlálás során már 518 782 fő, Szlovákia lakosságának 12,4%-a vallotta magát magyarnak, ez a szám, ill. arány azonban még mindig messze elmaradt a magyarság háború előtti számától és részarányától.
Ugyancsak jelentősen csökkent a magyar többségű járások száma. Az 1950. évi népszámlálás során az 1930. évi 14-gyel szemben már csak 8 magyar többségű járást mutattak ki, amelyek a Nagymegyeri (75,9% magyar lakossal), Párkányi (75,6%), Dunaszerdahelyi (72,5%), Feledi (66,5%), Tornaljai (60,9%), Komáromi (59,1%), Somorjai (52,8%) és Ógyallai (51,4%) járások voltak. Tovább csökkentette a magyar többségű járások számát az 1960. évi közigazgatási reform, amely során a magyar jellegű járásokat általában szlovák túlsúlyú járásokkal egyesítették, így az 1961-es népszámlálás már csupán 2 magyar többségű járást talált Szlovákiában: a Dunaszerdahelyi járásban 86,7%, a Komáromiban 69,4% volt a magyarok aránya.
Az 1950. évi népszámlálás az egyedüli volt a kommunista uralom alatt megrendezett népszámlálások közül, amely során rákérdeztek a megszámláltak felekezeti hovatartozására is. 1950-ben a magukat magyarnak vallók 74,9%-a (265 729 fő) volt római katolikus, 20,5%-a (72 584 fő) református, 3,1%-a (10 929 fő) evangélikus, 1,2%-a (4209 fő) pedig görög katolikus vallású.

 

A magát nemzetállamként meghatározó de valójában soknemzetiségű Csehszlovák Köztársaságban a kezdetektől fogva szenvedélyes viták tárgya volt a lakosság nemzetiségi megoszlása, hiszen mind az új államhatárok támogatói mind, pedig ellenzői a lakosság etnikai összetételére hivatkozva próbálták alátámasztani vélt vagy valós igazukat. Csehszlovákiában az első hivatalos népszámlálást 1921. február 15-én rendezték meg. A népszámlálás adatai szerint Csehszlovákiában összesen 13,37 millió csehszlovák állampolgárságú lakos élt, ebből alig valamivel kevesebb, mint 3 millió Szlovákia területén.

Bővebben...  

Csehszlovákiában a második alkalommal 1930 decemberében tartottak népszámlálást, amelynek mind a kormányzat, mind pedig magyar pártok nagy nemzetpolitikai jelentőséget tulajdonítottak. Az ebből az alkalomból létrehozott Magyar Parlamenti Pártok Népszavazási Bizottsága „Népszámlálási tízparancsolatban” foglalta össze az ezzel kapcsolatos tudnivalókat, külön kiemelve annak fontosságát, hogy mindenki bátran bevallja nemzeti hovatartozását.

A népszámlálás eredményei azonban csalódást okoztak a magyar pártok számára, hiszen Szlovákiában csupán 571 988 személy vallotta magát magyarnak. Ez azt jelentette, hogy miközben nőt az ország összlakossága és valamennyi nemzetiség száma, a szlovákiai magyarok száma viszont 1921 óta több mint 60 ezer fővel csökkent.

Bővebben...  
Powered by Tags for Joomla

Keresés a tudástárban

selye