esterházy jános

A szlovák népbíróságok és a pozsonyi Szlovák Nemzeti Bíróság a Szlovák Nemzeti Tanács 1945. május 15-én kelt, „a fasiszta bűnösök, megszállók, az árulók és kollaboránsok megbüntetéséről, valamint a népbíróságok létesítéséről” szóló 33/1945 sz. rendelete alapján ítélkezett. Bár a rendelet nem említett nemzetiséget, a szlovák népbírósági gyakorlat a szlovákiai magyarságot rendkívül súlyosan érintette. Az eredetileg 1947. december 31-ig működő bíróságok által elítélt 8055 személy közül 4812 volt magyar, 2295 szlovák, 848 német, 100 pedig egyéb nemzetiségű. A magyar elítéltek száma tehát több mint kétszerese volt a szlovákokénak, s a magyarok tették ki az összes elítélt 59,7%-át. Az 1948 márciusában ideiglenes jelleggel felújított népbíróságok az év folyamán további 120 magyart ítéltek el. A magyarok vád alá helyezésével és elítélésével a hatalom a magyar kisebbség háborús bűnösségét, jog- és vagyonfosztásának, valamint kitelepítésének jogosságát igyekezett bizonyítani. Ráadásul, mivel a lakosságcsere-egyezmény VIII. cikkelye lehetővé tette a magyar „háborús bűnösök” egyoldalú áttelepítését Magyarországra, a szlovák hatóságoknak érthetően érdekükben állt minél több ilyen esetet produkálniuk. A sokszor tömegessé váló perek közül a legnagyobb méretet öltő a kassai magyar per volt, amelyben 1946 augusztusában pár nap leforgása alatt több száz magyart nyilvánítottak háborús bűnössé, ítéltek börtönbüntetésre vagy munkatáborra, valamint teljes vagyonelkobzásra. A magyar kisebbség tagjai közül a legsúlyosabb ítélet gróf Esterházy Jánost, a Magyar Párt elnökét sújtotta, noha ő volt a háborús szlovák parlament egyetlen képviselője, aki nem szavazta meg a zsidó lakosság deportálásáról rendelkező alkotmánytörvényt. A szlovákiai magyarság vezetőjének tekintett Esterházyt – akit 1945-ben a Szovjetunióba hurcoltak és ott 10 évi kényszermunkatáborra ítéltek – a Szlovák Nemzeti Bíróság 1947. szeptember 16-án távollétében halálra ítélte. Miután Csehszlovákia kikérte őt a Szovjetuniótól, s a szovjetek 1949. április 20-án átadták a csehszlovák belügyi szerveknek, halálos ítéletét Klement Gottwald köztársasági elnök 1950. április 7-én kegyelmi kérésére életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta. Az orosz hatóságok Esterházyt már az 1990-es évek elején rehabilitálták, szlovák részről azonban ez a lépés a mai napig várat magára.

 

Esterházy János egyik, 1940-ben megjelent, A szlovákiai magyar család élete a második sorsforduló óta című füzetében nyomtatott formában is programmá avatta a lecsökkent létszámú szlovákiai magyar kisebbség családias közösségé való átalakítását. E dokumentumban is, a Toldy Kör füzetsorozatainak más darabjaiban is Széchenyi elve szerepel követendőként: a vallásosság és egyetemes humanitás korlátozása alá helyezett nemzeti érzület. Ennek egyik fő eszköze a nemzetiségek közötti súrlódási felületek elkerülése. A "magyar család" élete megszervezésének kiindulópontja az, hogy az európai átrendeződésben a szlovákiai magyarságnak nincs szerepe. "Bizonyos tekintetben csak objektumok vagyunk" – írta Esterházy –, akik nem térhetnek el a realitásoktól. A bécsi döntés utáni új helyzet lényeges elemei: az osztálykülönbségek végleges eltűnése, a közösségért végzett munka fontossága, s a nemzeti mivolt megőrzésének az egyetemes kultúra szempontjából is fontos hivatásának teljesítése, az "önként magunkra vállalt fegyelem". A társadalmi életben való megnyilvánulásokat a befeléfordulás, a szűkebb közösségben való építő munka váltotta fel; amint Esterházy füzetében olvashatjuk: "Legtöbb magyar testvérünk visszavonultan, csendben pergeti le gondban, küzdelemben bővelkedő életét". E közösség konkrétan a család, illetve az átvitt értelemben szintén családdá váló Magyar Párt, amely befogadja a korábban csehszlovák és marxista pártok tagjait is. Minthogy a magyarság egészével való szellemi együttműködést a szellemi határzár lehetetlenné tette, a legfontosabb életmegnyilvánulások egyike a kulturális élet, amely betiltásáig az SzMKE, azután pedig a helyi művelődési szerveződések keretén belül zajlott le, s fontos megnyilvánulási formái voltak a magyar történelem és művelődéstörténet főlépp a Szlovákia területéhez fűződő nagyjaival való foglalkozás, illetve "az otthon és a szülőföld kultusza". Fontos terület lett a könyvtárügy – ennek lényeges dokumentuma Brogyányi Kálmán Magyar könyvtári szolgálat című könyve –, részben a vándorkönyvtárak működtetése. Egy másik fontos terület a talán még intenzívebbé váló sportélet. A legszembetűnőbb, és a kultúrából lényegében kimaradt csoportokat is célzó tevékenység pedig a népjóléti munka volt, amelyet részben a párt égisze alatt működő női szervezetek műveltek, s amely az óvodásokra, iskolásokra terjedt ki először, de amely főképpen a munkanélkülieken igyekezett segíteni.

 

A Szlovák Köztársaság 1939-es alkotmánya megkülönböztette az állam területén "meghonosodott" és az egyéb "nemzetiségi csoportok"-at; az előbbiek számára elismerte a kulturális és a politikai szervezkedés jogát (93. §. I. bek.), sőt bejegyzett politikai pártjaik révén az államhatalomban való részesedésük jogát is (59. §.). Ebbe a csoportba a németek mellett a magyarok és a ruszinok tartoztak (az utóbbiaknak azonban nem volt pártjuk). A gyakorlatban a németek számára már az autonóm kormány idején államtitkárságot létesítettek, mely a köztársaságban is fönnmaradt, bizonyos szervezeteik támogatást kaptak a költségvetésből, önálló osztályuk volt az iskolai és nemzetművelődési minisztérium mellett, és létrehozhatták fegyveres alakulatukat (Freiwillige Schutzstaffel – FS); összességében "állam az államban" pozíciót foglaltak el. A Deutsche Partei elnöke, Franz Karmasin a Szlovákiában is berendezkedő német belügyi szervekre támaszkodhatott. A másik póluson a csehek és a zsidók álltak, akiknek üldözése már az állam megalakulása után megkezdődött, noha az alkotmány elméletileg minden polgár számára biztosította "az élet, a szabadság és a vagyon védelmét (81. §.)." Az Egyesült Magyar Párt utódpártjának, a Magyar Pártnak regisztrálására csak 1941 novemberében került sor, miután Magyarországon engedélyezték a szlovák egységpárt, a Strana slovenskej národnej jednoty működését. Az említett időpont előtt általános gyakorlat volt a Magyar Párt belső ellenségként való kezelése; a házkutatások és egyéb zaklatások később sem szűntek meg teljesen, noha a magyarok nem szűntek meg lojalitásukat hangoztatni. A párt 1938 decemberében, a főhatalmat gyakorló Hlinka Szlovák Néppártja által rendezett választásokon egy mandátumot kapott a hivatalos listán – parlamenti képviselője Esterházy János pártelnök lett. Esterházy szerepét a szlovák és a magyar történetírás általában ellentétesen ítéli meg, vannak, akik kollaboránsnak minősítik, a magyar szakirodalomban főként a totalitárius intézkedések bírálójaként szerepel. A koncentrációs táborok, a személyi jogok korlátozása kapcsán elhangzott beszédei ma egyértelműen ellenzékieknek tűnnek föl. A szlovákiai magyar kisebbség politikai aktivitása gyakorlatilag kimerült Esterházy parlamenti tevékenységében, továbbá abban, hogy Magyarországon többször közbenjárt az ottani szlovákok érdekében. A Magyar Párt működése alatt sohasem vált náci típusú szervezetté, noha egy néhány fős belső ellenzék folyamatosan szorgalmazta ezt.

 

A második világháború idején államilag szított antiszemitizmus a korabeli szlovák politika szinte teljes egészét megfertőzte. Kivonni alóla magát leginkább csak a Magyar Párt tudta, amelyet bírálói ezért "Egyesült Magyar-zsidó Pártnak" is csúfoltak. Abban, hogy a szlovákiai magyar politika és közélet nem vette át az antiszemita magatartást nagy szerepe volt Esterházy Jánosnak, aki mély keresztény konzervativizmusa miatt határozottan elutasította úgy a nácizmust, mint a fajelméletet. Igaz, ő is híve volt a zsidóság gazdasági befolyása korlátozásának. Parlamenti képviselőként természetesen ő is felelősséggel viseltetet a szlovák törvényhozás zsidóságot korlátozó intézkedéseiért, noha a zsidókérdés megoldása jórész a parlament mellőzésével, a végrehajtó hatalom által történt.
Közismert, hogy Esterházy volt az egyedüli jelenlévő parlamenti képviselő, aki nem szavazta meg a szlovákiai zsidók deportálását lehetővé tévő 1942. évi 68. számú törvényt. Később azonban ettől is többet tett, hiszen a rendelkezésre álló források azt jelzik, hogy aktívan kivette részét az üldözött zsidóság mentéséből. Többek között útlevelet szerzett azoknak, akik Magyarországra akartak átmenekülni, ott pedig segítette beilleszkedésüket.
A Koncsol László által újabban feltárt dokumentumok azt bizonyítják, hogy Esterházy János kapcsolatban állt azzal titkos embermentő akciónak is az élén, amelynek keretében a Magyar Párt alelnöke, Puskás István zólyomi református lelkész, valamint Sedivy László nyitrai református lelkész összesen közel 1000 zsidó vallású embert keresztelt meg, hogy ezáltal mentesüljenek a szlovákiai zsidótörvény legsúlyosabb rendelkezései alól.1944-ben pedig nyitraújlaki kastélyukban és birtokukon rejtegetett az Esterházy család üldözött zsidókat.
Mindezeknek is köszönhető, hogy az Esterházy ellen a háború idején lezajlott koncepciós per során pozsonyi zsidók egy csoportja megpróbált Esterházy mellett tanúskodni, a bíróság azonban nem engedte, hogy a védelem tanúként felvonultassa őket.

 

A Magyar Pártnak tagja lehetett minden olyan szlovák állampolgár, aki magyar nemzetiségűnek vallotta magát. A pártelnöknek a szlovák belügyminisztérium követelésére 1942-ben el kellett volna végeznie a tagság revízióját, és az alapszabály szerint ki kellett volna zárnia a mintegy 24 ezres pártagság köréből a német és zsidó nemzetiségűeket, Esterházy János azonban megtagadta ezt, minthogy őket is a kisebbségi közösség egyenjogú tagjainak tekintette. Esterházy a maradék-kisebbség összekovácsolását tekintette legfőbb feladatának, egy "magyar család" formájában képzelte el a közösség életét. Ennek érdekében a Magyar Párt elnökeként rendszeresen sorra járta mindazokat a városokat, községeket, ahol magyarok éltek, illetve ahol – amennyiben a magyarság a lakosságnak legalább 5 százalékát alkotta – a pártnak önálló alapszervezete működött. A Pártnak összesen 12 kerülete volt, ezek élén kerületi elnökök tevékenykedtek. A Magyar Párt legfontosabb tevékenységi formái közé a helyi Magyar Házak létrehozása, illetve a szociálisan rászorult magyar családok rendszeres segélyezése jelentette. Igen fontos volt a Franz Karmasin vezette Karpathendeutsche Partei náci típusú politizálásától idegenkedő szepességi és Stósz- és Mecenzéf környéki (zipser és mánta) német csoportokkal való kapcsolattartás.
A szlovákiai magyarság politikai és kulturális tevékenységét a Magyar Párt egyre nyíltabb ellenzéki tevékenysége miatt mindvégig megpróbálták a szlovák hatóságok akadályozni. A meglévő magyar iskolákat, Magyar Házak működését, megnyitását több helyen (pl. Trencsénben, Eperjesen, Dobsinán) akadályozták, illetve betiltották, a magyar lapokat folyamatosan cenzúrázták, és működésüket többször felfüggesztették, illetve betiltották. Ugyanakkor az egységes ellenzéki politizálást nehezítette az a tény, hogy Csáky Mihály gróf, a Magyar Párt alelnöke és az 1939-ben betiltott, majd 1942. március 1-jén újjáalakult SZMKE elnöke többször is állást foglalt Esterházy különutas politikája ellen, és ezek az állásfoglalásai a budapesti kormány tagjai részéről is támogatást kaptak.
A világháborús időszak minden nehézsége, a szlovák, német és szélsőjobboldali magyar támadások ellenére Esterházynak 1944 decemberéig sikerült megmaradnia a Magyar Pált elnöki tisztségében. Ekkor a nyilasok rövid időre Budapesten letartóztatták, s arra kényszerítették, hogy mondjon le pártelnökségéről. Ő ezt megtette, sőt parlamenti képvsielőségéről is lemondott. Az 1944. decemberi pártelnökségi ülésen azonban ismét egyhangúlag őt választották meg a Magyar Párt elnökévé. Jórészt ennek köszönhető, hogy a németek és a magyarországi nyilashatalom minden erőfeszítése ellenére a szlovákiai magyarság végig távol tudta tartani magát a fasiszta kilengésektől, és nyugodt lelkiismerettel várta a második világháború végét.

 

A harmincas évek szlovákiai magyar politikájának legfontosabb eseményét az Országos Keresztényszocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt 1936-os egyesülése jelentette. A pártegyesülés – amelyet a nemzetközi és a csehszlovák politikában bekövetkezett változások tettek aktuálissá – szószólói ezúttal is a MNP köreiből kerültek ki. Céljuk elérése érdekében 1936. január 10-én a két párt egyesítésére tett felhívást közöltek le a Prágai Magyar Hírlapban. A pártegység témája így a szélesebb nyilvánosság elé került, s a közvélemény valamint a budapesti kormányzat nyomása alatt végül az OKP is feladta elutasító álláspontját. 

Bővebben...  

Az 1930-as évek első felében nagyarányú generációváltás ment végbe a csehszlovák politikai életben, amely a szlovákiai magyar pártokat sem kerülte el. Az OKP és az MNP élén bekövetkezett személycseréket leginkább az tette szükségessé, hogy a pártoknak reagálniuk kellett a gazdasági váláság következtében beálló szociális problémákra, s a szlovákiai magyar fiatalság igényeire is.

Bővebben...  
Powered by Tags for Joomla

Keresés a tudástárban

selye