egyház

A történelmi Magyarország területéből a Csehszlovák Köztársasághoz csatolt részeken az 1910-es népszámlálás szerint 1 070 000 magyar élt. Ez a szám az 1930-as népszámlálás adatai szerint 720 ezerre esett vissza. A Szlovákia területén élő lakónépesség, tradicionális vallásosságának köszönhetően, néhány ezer főt leszámítva, szinte teljes egészében valamely egyház tagjának vallotta magát. A cseh országrész területén sokkal nagyobb szerepe volt a szekularizációnak és a két háború közti időszakban itt több mint 700 ezren – az ország lakosságának 7,2%-a – felekezeten kívülinek vallotta magát. Szlovákia felekezeti összetételében meghatározó volt a római és görög katolikusok aránya (77,4%) mellett az evangélikus (12,8%), református (4,8%) és az izraelita (4,5%) felekezet jelenléte.

Bővebben...  

A második világháború utáni jogfosztottság idején gyakori jelenség volt a magyar nyelvű istentiszteletek betiltása is. Bár az istentiszteleti nyelv megválasztása a gyülekezetek, ill. magának az egyháznak a hatáskörébe tartozott, a szlovák hatóságok mégis gyakran hoztak a magyar és német istentiszteleti nyelvet betiltó rendeleteket.
A Szlovák Nemzeti Tanács Oktatás- és Népművelésügyi Megbízotti Hivatala például Pozsonyban 1948. február 28-án betiltotta előbb a magyar nyelvű evangélikus, majd március első napjaiban a magyar református istentiszteleteket, ami március 8-án arra késztette a pozsonyi református és evangélikus gyülekezetet, hogy közös emlékiratban tiltakozzanak a magyar istentiszteletek betiltása ellen. Az emlékirat emlékeztetett többek között arra, hogy a magyar fennhatóság idején soha nem volt semmilyen akadálya a szláv és német nyelvű istentiszteletek megtartásának, s hogy a magyarok soha nem tiltották be a szláv nyelvű istentiszteleteket. A református egyház háború alatti toleráns magatartására pedig példaként hozta fel azt az esetet, hogy amikor a szlovák állam hatóságai 1940 szeptemberében bezáratták a pozsonyi csehtestvér egyház templomát, a magyar reformátusok voltak azok, akik testületileg egyházukba fogadták az üldözött cseheket, s 1945 áprilisáig templomukat is megosztották velük.
A magyar nyelvű református istentiszteletek betiltása ellen felemelte szavát a szlovákiai református egyház élén álló – egyébként szlovák kézben lévő – ún. Szervezőbizottság is, amely 1948. március 18-án állásfoglalásban rögzítette, hogy az egyház alkotmánya szerint az istentiszteleti nyelv megválasztása az egyházközségekre tartozik.
A két egyház a jelek szerint a tilalom ellenére továbbra is megtartotta magyar nyelvű istentiszteleteit, 1948. szeptember 4-én ugyanis Szabó Béla református és Rátz Vilmos evangélikus lelkészt már egyenesen a pozsonyi rendőrparancsnokságra idézték be. Ott számon kérték tőlük, hogy mernek magyarul prédikálni, amikor az Pozsonyban be van tiltva. Miután megfenyegették őket, hogy letartóztatják őket s bezárják a templomokat, aláírattak velük egy nyilatkozatot, hogy további intézkedésig nem tartanak magyar nyelvű istentiszteletet, s nem fognak a betiltás ellen lázítani. A következő két vasárnap, szeptember 5-én és 12-én az evangélikus templomban kizárólag szlovák istentiszteletet tartottak, a reformátusok azonban inkább templomukat is zárva tartották, mintsem hogy szlovák nyelvű istentiszteletet tartsanak.
Miután szeptember 15-én Wagner Ferenc pozsonyi magyar konzul felkereste Daniel Okáli szlovák belügyi megbízottat az ügyben, s Okáli azt közölte, hogy szerinte semmi akadálya a magyar istentiszteletek megtartásának, Szabó Béla esperes szeptember 16-án körlevélben tudatta a református hívekkel, hogy elhárult az akadály a magyar istentisztelet elől s a következő vasárnap, 19-én meg is tarthatják azt. Szeptember 17-én azonban Szabót ismét beidézték a rendőrségre, s hiába hivatkozott Okáli szóbeli ígéretére, a körlevél visszavonására akarták kényszeríteni. Ő azonban erre nem volt hajlandó, s nyilatkozatot sem írt alá arról, hogy vasárnap nem tartja meg a magyar istentiszteletet, ezért, hogy azt ne tarthassa meg, vasárnap délelőtt őrizetbe helyezték. Ezen túlmenően azzal is megfenyegették a kárpátaljai születésű Szabó Bélát, hogy ha három hónapon belül nem települ át Magyarországra, átadják a szovjet szerveknek s visszatoloncolják a Szovjetunióba. Szabó esperes a zaklatások hatására 1948 őszén valóban Magyarországra távozott.
Azt követően, hogy a magyar kisebbség 1948 októberében visszakapta csehszlovák állampolgárságát, értelmetlenné és vált a magyar istentiszteletek tiltása, s a későbbiekben ez a kérdés is rendeződött.

 

Az 1948. februári kommunista hatalomátvételt követően 1949-ben elfogadott egyházügyi törvények az egyházakat teljes egészében a pártállam ellenőrzése alá helyezték. Felügyeleti szervük a prágai Állami Egyházügyi Hivatal, ill. a pozsonyi Szlovák Egyházügyi Hivatal lett. Az egyházakat teljes egészében uralni akaró hatalom 1950-ben feloszlatta a szerzetesrendeket, a szerzeteseket internálótáborokba hurcolta, a görög katolikus egyházat szovjet mintára beolvasztotta a pravoszláv egyházba, az egyházi vezetők, püspökök jelentős részét börtönbe vetette, az egyházi intézményeket megszüntette, az iskolai hittanoktatást is megnehezítette vagy lehetetlenné tette.
A párt mindeközben legkeményebben a legnagyobb befolyással bíró, s ezért a rendszer első számú ellenségének kikiáltott római katolikus egyházzal szemben lépett fel. A Vatikán befolyásának ellensúlyozása céljából, az ún. rendszerhű papok részvételével létrehozta a katolikus egyházat hosszú időre megosztó Katolikus Békepapi Mozgalmat. A nyílt magyarellenes nacionalizmus az ötvenes évekre alábbhagyott ugyan, a háború utáni tapasztalatok és a kommunista diktatúra azonban a magyar katolikus papság két világháború közötti kisebbségvédő tevékenységének folytatását lehetetlenné tette. Annál is inkább, mivel 1949-ben letartóztatták és az ún. csehszlovákiai magyar Mindszenty-perben súlyos börtönbüntetésekre ítélték a jogfosztottság évei alatt a magyar kisebbség jogvédelmi harcát felvállaló katolikus magyar értelmiségieket, lelkészeket, az illegális Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség aktivistáit. A magyar papság így megfélemlítettsége miatt csak minimálisan kapcsolódott be a Szentszék által támogatott ún. földalatti egyház tevékenységébe is.
A magyar reformátusság helyzete az 1950-es évek elején rendeződött. Bár az egyház elkobzott vagyonát nem szolgáltatták vissza, az élén álló, szlovák Szervezőbizottság egyre inkább teret veszített. Az egyház szlovák vezetése és magyar tagsága közötti viszony rendezése céljából 1949-ben Komáromban létrehozták az Országos Református Lelkészegyesületet. 1950-ben végre megtarthatták a választásokat az egyház Alkotmányozó Zsinatába, amely 1951. évi pozsonyi alakuló ülésén elfogadta az egyház keretalkotmányát, a Zsinati Elnökségbe pedig a szlovák vezetők mellé magyar alelnököket választott.
Az 1952. évi lévai Zsinat azzal az indoklással, hogy az állami hatóság az egyházmegyék megnevezését „feudális maradványnak” tekinti, határozatot hozott azok átszervezéséről és az új állami közigazgatást reprezentáló kerületek szerinti átnevezéséről (pozsonyi, észak-nyitrai, dél-nyitrai, besztercebányai, nyugat-kassai, kelet-kassai, eperjesi egyházmegye). Az egyház második világháború utáni első püspökét 1953-ban választották meg Varga Imre rimaszombati lelkész személyében, aki tisztségét, többszöri újraválasztását követően, 1980-ban bekövetkezett haláláig betöltötte, s akit 1960-ban a csehszlovákiai protestáns Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnökévé is megválasztottak.
Magyar nyelvű egyházi sajtótermék a kommunista rendszer bukásáig csupán egyetlenegy, az 1951-ben indult református Kálvinista Szemle című havilap jelenhetett meg. A több százezer magyar katolikus hívő számára több évtizeden keresztül nem engedélyezték magyar nyelvű lap kiadását. A magyar katolikus teológushallgatók képzését, szigorú kvótarendszer szerint a pozsonyi Római Katolikus Cirill és Metód Teológiai Kar, a reformátusokét – református lelkészképző hiányában – a csehtestvér egyház prágai Comenius Teológiai Kara biztosította.

 

 

A második világháború után ismét kisebbségi sorba jutott felvidéki magyarság egyházi életét szintén a kollektív jogfosztás jellemezte. A Szlovák Nemzeti Tanács már 1944 őszén, a szlovák nemzeti felkelés idején korlátozta a magyar nyelvű istentiszteletek tartásának lehetőségét, majd 1945 folyamán több dél-szlovákiai városban (pl. Pozsonyban, Kassán, Léván, Ipolyságon, Rimaszombatban és Rozsnyón) betiltották a magyar istentiszteletet és a belmissziós munkát, beleértve a temetést és az esketést is, 1948 tavaszán pedig, immár a hívők reszlovakizálására hivatkozva, szlovák nyelvű istentiszteleteket erőszakoltak a magyar gyülekezetekre.
A háborút követően gyakorlatilag megszűnt minden magyar nyelvű gyülekezeti-közösségi élet. Magyar nyelvű egyházi lapok kiadását nem engedélyezték, a magyar nyelvű hittanoktatást és bibliaórákat betiltották, a magyar lelkészektől megvontak mindennemű állami támogatást, sokukat kiutasították Csehszlovákiából vagy a lakosságcsere keretében telepítették át Magyarországra, a maradók nagy részét szlovák etnikai területre helyezték át.
A római katolikus egyház ismét magyar püspökök nélkül maradt. 1945. február 27-én kiutasították Csehszlovákiából Madarász István kassai katolikus püspököt, február 22-én pedig, nem sokkal szabadlábra helyezését követően, elhunyt a csehszlovák hatóságok által őrizetbe vett és meggyötört Bubnics Mihály rozsnyói katolikus püspök.
A sajátos helyzetben lévő, 90%-ban magyar ajkú hívőkből álló református egyház irányítása egy kizárólag szlovákokból álló ún. Szervezőbizottság kezébe került. A már a háborús szlovák állam idején létrehozott, de az új csehszlovák hatalom támogatását is élvező bizottság 1945 májusában szabályrendeletek sorozatát oktrojálta rá az egyházra, amelyekkel átalakította az egyházmegyéket, három „szlovák egyházmegyét” is beiktatva közéjük, élükre pedig ideiglenes adminisztrátorokat nevezett ki. A lelkészek számára kötelezővé tette a szlovák nyelvvizsgát, s még a segédlelkészek kinevezéséhez is politikai megbízhatóságuk és csehszlovák állampolgárságuk igazolására volt szükség.
Az egyház vagyonát elkobozták, egyesületeit, mozgalmait feloszlatták, iskoláit bezárták, hivatalos nyelvévé a szlovákot tették, 1945 és 1948 között pedig 25 református gyülekezetben (elsősorban Kassa környékén) szlovák nyelvű istentiszteletet erőszakoltak a magyar hívőkre. Rendkívül súlyosan érintette a reformátusokat a lakosságcsere: a magyar reformátusok lélekszáma egyharmadával csökkent, számos gyülekezet pedig, különösen a lakosságcsere által leginkább érintett Garam mentén, a megszűnés peremére sodródott.
Hasonlóan súlyos következményekkel járt a lakosságcsere a magyar evangélikusokra is. A kitelepítés őket kevésbé érintette, de mivel a magyarlakta falvakba betelepülő szlovákok gyakran szintén evangélikusok voltak, a magyar evangélikusok sok helyen egyházközségük irányítását is elveszítették.

 
Powered by Tags for Joomla

Keresés a tudástárban

selye