edvard beneš

Az 1935-ös esztendőben Csehszlovákiában két olyan jelentős politikai eseményre került sor, amely a következő évekre is meghatározta a köztársaság belpolitikai viszonyait. Az egyik a parlamenti voksolás, a másik pedig a köztársasági elnök megválasztása volt.

Az 1935-ös választások már a nemzetközi életben lezajlott átrendeződések árnyékában zajlottak, s nagy meglepetéssel zárultak, hiszen országos szinten a legtöbb szavazatot a Konrád Heinlein vezette Szudétanémet Párt (SdP) szerezte meg. A hatalmon lévő csehszlovakista kormánykoalíció viszont meggyengült, s a választási eredmények azt igazolták, hogy a nemzetállam fenntartását és azt lebontását követelő erők közötti különbségek fokozatosan kiegyenlítődtek. Bár a választások után a volt kormánypártoknak ismét sikerült működőképes kabinetet létrehozniuk, a kiegyenlített erőviszonyok már előre jelezték, hogy a köztársaság válságos évek elé néz.

Bővebben...  

A második világháború folyamán három, egymással olykor rivalizáló, más-más ideológiát képviselő, más-más helyszínen működő szervezett erő küzdött a Csehszlovák Köztársaságnak a háború befejezése utáni újjászervezéséért. A legkorábban a Londonba emigrált Edvard Beneš 1940. július 9-én megalakított (s két nappal később már Nagy-Britannia által elismert) csehszlovák kormánya, a Klement Gottwald vezette moszkvai kommunista emigráció, végül a Szlovákiában az ellenállás kirobbantására illegálisan megszerveződött, az 1943-as, Karácsonyi Egyezmény című dokumentumot közrebocsátó Szlovák Nemzeti Tanács. A moszkvai és a londoni csoportok 1943. december 12-én írták alá a csehszlovák–szovjet baráti szerződést. A szlovákiai SzNT irányításával – Besztercebánya központtal –1944. augusztus 29-én kitört a szlovák nemzeti felkelés, melyben a hadsereg egy része is részt vett, s melyet a német csapatok csak októberre tudtak leverni.
A nyugati emigráció 1941–1942-ben potenciális tényezővé vált. A volt csehszlovákiai magyarság két Magyarországon élő tagja is komoly figyelmet szentelt a működésének, főként azután, hogy a nyugati nagyhatalmak jogfolytonosnak ismerték el Beneš köztársasági elnök voltát, illetve utólag érvénytelenítették az Anglia és Franciaország által aláírt müncheni egyezményt. Borsody István 1943-ban megjelent Benes című monográfiája a két világháború közötti Csehszlovákiát a nacionalizmus produktumaként ábrázolta. Vájlok Sándor ugyanakkor A csehszlovák emigráció (1938–1941) címmel írt füzet formában is megjelent tanulmányt. Mindketten attól tartottak, hogy a második világháború befejezése után Benes vezetésével esetleg újraépülő Csehszlovákia ezúttal a Szovjetunió kegyéből ismét Közép-Európa csendőrének szerepére fog vállalkozni. A benesi föderációs tervekkel szemben – amint az a cenzúrázott szövegeken is átüt – az egyik nyugati (Habsburg Ottó nevéhez kapcsolható) programot tudták volna elfogadni, illetve a Benešsel az emigrációban szakító volt csehszlovák miniszterelnök, Milan Hodza a közép-európai parasztdemokráciákra épülő tervét (mindkét említett könyvben van erre vonatkozó utalás, Borsody önálló cikket is közölt a Nyugatban Hodzáról). Az emigrációval szembeni bizalmatlanságuk nem volt alaptalan. Már az 1944-es Szlovák Nemzeti Felkelés is hozott a területén élő magyarok jogait korlátozó rendelkezéseket (például betiltották a magyar iskolák működését), a londoni emigráció pedig már a háború közepén a német és a magyar nemzetiség egyoldalú kitelepítésével tervezte megvalósítani az egységes szláv államot. A moszkvai tárgyalások során ezt a tervet fogadta el a moszkvai csehszlovák emigráció is. Mindezt természetesen azok a magyarok sem tekinthették tárgyalási alapnak, akik a szövetségesek – döntően az angolok – győzelmét várták, nem a III. Birodalomét.

 

A prágai kormány 1919. január 2-án a békekonferencián képviselni kívánt csehszlovák területi követelések négy módozatát vizsgálta meg. A minimális változat – a békekonferencia döntései ezt szentesítették – a 8 milliónyi cseh és szlovák mellett 5,6 milliónyi német, magyar, lengyel és rutén népességgel számolt. Ez az első változat a Csallóköz egy részét Magyarországnál hagyta volna, mégis 1,2 milliónyi a magyar népességre tartott igényt az új állam számára. A második forgatókönyv Esztergommal együtt a pilisi szlovák enklávét, a harmadik verzió a Váctól Salgótarjánig terjedő sávot, a negyedik pedig a még délebbre fekvő – Gyöngyöstől Miskolcig terjedő magyar többségű területet, illetve az úgynevezett csehszlovák-jugoszláv korridort vonta volna csehszlovák fennhatóság alá, összességében 1,4 – 1,8 milliónyi magyar anyanyelvű népességgel. 

Bővebben...  
Powered by Tags for Joomla

Keresés a tudástárban

selye