deportálás

A magyar lakosság csehországi deportálása 1946. november 15-19. között a Somorjai járáshoz tartozó Szemeten és Gutoron, valamint a Párkányi járásban lévő Köbölkúton és Muzslán kezdődött. Az akció két érintett község példáján a következőképpen zajlott:
Köbölkutat 1946. november 16-án katonai egységek zárták körül, majd kidobolták, hogy a lakosság egy része Csehországba lesz áttelepítve. Az előre elkészített névjegyzék alapján kijelölt családoknak egy katona és két civil kézbesítette a csehországi munkaszolgálatukat elrendelő végzést, valamint a magukkal vihető tárgyak, állatok és élelmiszerek listáját.
A falu egész lakossága elhatározta, hogy nem hagyja el szülőföldjét, ezért nem is csomagolt, s nem készült fel az áttelepülésre. A kijelöltek erőszakos elhurcolására november 19-én került sor. E napon kijárási tilalmat rendeltek el, az ellenállókat puskatussal összeverték és megkötözték, a passzívan viselkedőket puskacsővel kényszerítették a teherautóra, majd utánuk hajigálták holmijaikat és némi élelmiszert, amit kéznél találtak. A kijelölt családokat a falu vasútállomásán marhavagonokba terelték, s november 19-én útnak indították Prága felé, ahová 21-én érkeztek meg.
A Duna bal partján fekvő csallóközi Gutoron kezdetben hasonlóan játszódott le minden, mint ahogy az Köbölkúton történt. Egészen november 19-ig, amikor is a faluban elszabadult a pokol. A gutoriak ugyanis, amikor azt tapasztalták, hogy a szomszédos Szemet község lakóit megkötözve és véresen viszik keresztül a falujukon, megijedtek és csónakokon igyekeztek átmenekülni a Duna magyar oldalára. A Duna védőgátján cirkáló csehszlovák határőrség a mintegy 240 menekülőre tüzet nyitott, s lelőtte a 48 esztendős Sindler Ferencet, aki a helyszínen életét vesztette.
A menekülők egy része a sortűz ellenére átjutott Magyarországra, akiknek ez nem sikerült, azok a falu különböző helyein rejtőztek el. Ez utóbbiakat a másnapi, november 20-i razzia során egyenként begyűjtötték, s a somorjai vasútállomásról szintén útnak indították Csehország felé. A deportált magyar családok házaira – Köbölkúton és Gutoron egyaránt – azonnal szlovák telepesek tették rá a kezüket, akik vagy beköltöztek a házba és birtokba vették a gazdaságot, vagy pedig egyszerűen széthordták az ott talált ingóságot és háziállatokat.
A deportáltak csehországi fogadtatása és szétosztása az egykori rabszolgavásárokra emlékeztetett. Addig várakoztak a fűtetlen marhavagonokban, a vasútállomáson vagy valamely közeli épületben, amíg a magyar munkaerő iránt érdeklődő valamelyik cseh gazda ki nem választotta őket. Leghamarább a jó erőben lévő, minél több munkaképes családtaggal rendelkező családok keltek el, a kisgyermekes vagy öreg, beteg szülőkkel érkező családoknak gyakran napokig kellett várakozniuk.

 

A szlovákiai magyarság munkaerő-toborzásnak nevezett csehországi széttelepítését a csehországi munkaerőhiányra és a közmunkáról rendelkező 88. sz. Beneš-dekrétumra hivatkozva hajtották végre. Valójában azonban azért került rá sor, hogy a lakosságcserétől vonakodó Magyarországot a magyar lakosság országon belüli széttelepítésével rákényszerítsék a lakosságcsere elfogadására és végrehajtására, valamint hogy a telepítésekkel megváltoztassák a magyar jellegű déli országrészek etnikai összetételét. A deportálások első hullámára 1945. október 25-e és december 4-e között került sor, amikor csehszlovák adatok szerint 9247 közmunkára kijelölt szlovákiai magyar férfit szállítottak erőszakkal a cseh országrészekbe. Az ekkor deportáltak túlnyomó többsége azonban az év végén, a karácsony közeledtével visszaszökött szülőföldjére. A deportálások második, az 1945. évinél jóval nagyobb méretű hulláma 1946. november 15-én kezdődött. A karhatalmi erők igénybevételével és a háborús időkre emlékeztető embertelen módon végrehajtott „toborzás” 1947. február 22-ig tartott. Ennek során a hivatalos kimutatások szerint 17 dél-szlovákiai járásból, elsősorban a délnyugat-szlovákiai és a gömöri járásokból 41 666 magyart (9610 családot), köztük nőket, gyermekeket és öregeket szállítottak fűtetlen tehervagonokba zárva Cseh- és Morvaországba. A deportáltak 6602 lakóházat és 14 149 katasztrális hold földet hagytak hátra Szlovákiában. Hátrahagyott vagyonukat a hatóságok lefoglalták, majd 1948 tavaszán és nyarán elkobozták és szlovák telepeseknek, ún. bizalmiaknak juttatták. Az erőszakkal elhurcoltakon kívül további 2489 személy (2154 család) állítólag önként költözött át a cseh országrészekbe, 1946—47 telén tehát összesen 44 155 magyar (11 764 család) került át Szlovákiából Cseh- és Morvaországba. Különböző magyar becslések ugyanakkor ennél jóval magasabbra, 60 és 100 ezer közöttire teszik a cseh országrészekbe hurcolt magyarok számát. A deportáltak túlnyomó többségét a korabeli dokumentumok tanúsága szerint nem a szudétanémet határvidékre, hanem Cseh- és Morvaország központi területeire szállították.

 

Az egyik első kérdés, amelyben a csehszlovák államhatalom már némi „engedményekre” is hajlott, az a Csehországba deportált magyarok kérdése volt. Mivel 1948 tavaszán közeledett eredetileg egy évre szóló, majd hat hónappal meghosszabbított munkakötelezettségük lejárta, hazatelepülésüket azonban nem tartották kívánatosnak, a hatóságok eredetileg bizonyos engedmények fejében végleges csehországi letelepedésre próbálták rábírni őket. A csehszlovák kormány 1948. március 19-én úgy határozott, hogy a csehországi letelepedést vállaló deportáltak visszakaphatják csehszlovák állampolgárságukat, döntésük „megkönnyítése” érdekében ugyanakkor elrendelte a deportáltak Szlovákiában hátrahagyott ingatlanvagyonának elkobzását és szlovák bizalmiak közötti szétosztását. Az erőteljes propaganda ellenére azonban csupán 2209 deportált kérte állampolgársága visszaadását, s közülük is csupán 1531 jelezte letelepedési szándékát, ami 1948. július 21-én a deportáltak munkakötelezettségének meghosszabbítására késztette a Nemzetgyűlést. A magyarok állampolgárságát rendező 1948. október 25-i törvény elfogadása után azonban egyre inkább tarthatatlanná kezdett válni csehországi tartózkodásuk fenntartása és munkára kötelezésük is. Szervezett transzportokkal történő hazatérésük engedélyezéséről a párt- és állami szervek 1948 őszén határoztak. Mindeközben a deportáltak vagyonába betelepült szlovákok érdekeit tartották szem előtt, ezért saját vagyonát csak az a deportált kaphatta vissza, akiét még nem utalták ki a bizalmiaknak. 1949. január 7. és április 15. között összesen 19 184 személy, azaz 4602 család települt vissza Szlovákiába, közülük azonban csupán 2070 család térhetett vissza saját otthonába, 1186 családot rokonainál, 1346 családot pedig kiutalt lakásokban helyeztek el. 1949 januárjáig engedély nélkül már további 19 530 deportált is visszatért Szlovákiába, a szlovákiai magyarság eredetileg végérvényesre tervezett csehországi széttelepítése így nem járt tartós következménnyel és nem válhatott a dél-szlovákiai etnikai arányok megváltoztatásának eszközévé. A hazatért deportáltak elhelyezési nehézségeit a szlovák pártszervek 1949 őszén sajátos módon egy újabb kitelepítési akcióval, az osztályszempontból és politikailag megbízhatatlannak minősített magyarok Csehországba telepítésével, illetve a hazatért deportáltaknak ezek birtokaiban és házaiban való elhelyezésével próbálták megoldani. A több ezer kitelepítendő magyar családdal számoló, s a Somorjai járásból kijelöltek útnak indításával 1949. október 12-én megkezdett ún. Dél-akció végrehajtására azonban már nem került sor, mivel azt a prágai pártvezetés, nem utolsósorban az erőteljes magyarországi tiltakozás hatására, az előkészületek utolsó szakaszában leállíttatta.

 
Powered by Tags for Joomla

Keresés a tudástárban

selye