cskp

A magyar kisebbség helyzetének rendezésére tett első lépések egyike a magyar kulturális szervezet létrehozása volt. A kommunista pártvezetés által már 1948 nyarán kilátásba helyezett kultúregyesület megszervezése a szlovák pártvezetés melletti Magyar Bizottság feladata volt. A bizottság a pártvezetés 1948. december 9-i megbízása alapján fogott hozzá az egyesület megszervezéséhez, amelynek alakuló közgyűlésére 1949. március 5-én Pozsonyban került sor. A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete (Csemadok) néven létrehozott szervezet elnökévé – az eredetileg felkért, a megbízatást azonban nem vállaló Fábry Zoltán helyett – Lőrincz Gyula festőművészt, alelnökeivé Kugler János földművest és Egri Viktor írót, központi titkárává az eredetileg javasolt, ám jóvá nem hagyott Balogh Dénes Árpád helyett Fellegi Istvánt választották; Fábry Zoltán örökös díszelnök lett. A szlovák párt- és állami vezetés mind az alakuló közgyűlés küldötteinek, mind pedig az azon megválasztandó vezetőség kiválasztásánál éberen ügyelt arra, nehogy olyan személyek kerüljenek a Csemadok élére, akik azt életképes, a kulturális tevékenység mellett netán politikai, érdekképviseleti munkát is kifejtő szervezetté alakítanák. A hatóságok közel egy éven keresztül tiltották a reszlovakizált magyarok felvételét, amivel a magyar lakosság közel kétharmadát megfosztották a magyar kultúregyesületben való tagság lehetőségétől. A nevében országos hatáskörűnek deklarált szervezetnek az 1950-es évek elején Csehországban is alakultak alapszervezetei, azokat azonban 1953-ban feloszlatták, s a Csemadok tevékenységét Szlovákiára korlátozták. Az egyesület a tevékenységét korlátozó számos intézkedés ellenére megalakulását követően hamarosan a magyarlakta terület legnépesebb és legbefolyásosabb társadalmi szervezetévé vált, amelyben a magyar lakosság hajlamos volt nemcsak kultúregyesületet, hanem érdekvédelmi szervezetet is látni. Tevékenységében egyfajta kettősség volt tapasztalható. A kommunista pártszervek utasításainak megfelelően részt vett a párthatározatoknak a magyar lakosság közötti érvényesítésében, a jogfosztottság évei után ugyanakkor pótolhatatlan tevékenységet fejtett ki azáltal, hogy felvállalta a magyar kisebbség kulturális életének kibontakoztatását, közreműködött a magyar iskolák újraindításában, gyakorlatilag valamennyi magyar kisebbségi intézmény megszervezésében, s munkásságában itt-ott érdekvédelmi törekvések is megfigyelhetőek voltak, amelyek leginkább 1968 szabadabb politikai légkörében érvényesülhettek.

 

Csehszlovákia Kommunista Pártja az 1938 május-júniusi községi választásokon elszenvedett „veresége” ellenére még az első köztársaság végnapjaiban is jelentős pozíciókkal rendelkezett a szlovákiai magyar lakosság körében. Ezt annak köszönhette, hogy miközben erőteljes szociális retorikával rendelkezett, továbbra is kiállt a magyar kisebbség jogai mellett. A párt képviselői és szenátori klubja nevében a kormánynak a nemzetiségi kérdés megoldásával kapcsolatban 1938. április 15-én beterjesztett memoranduma a magyar földnélküliek számára történő földosztást, magyar nyelvű ügyintézést, szlovákiai magyar iskolatanács alakítását, a hivatali tisztségek betöltésénél pedig nemzetiségi kulcs alkalmazását követelte.

Bővebben...  

A negyvenes évek végén és az ötvenes években általában párthatározatok, ritkábban a Megbízottak Testülete határozatai formájában történtek kísérletek a magyarság helyzetének további rendezésére, a magyar lakosságnak az ország politikai, társadalmi és gazdasági életébe való újbóli integrálására. Ezek – mint például a szlovák pártvezetés 1949. február 5-i, 1950. január 6-i és 1959. január 16-i, valamint a Megbízottak Testülete 1952. július 1-jei és 1959. február 5-i határozatai – célul tűzték ki Dél-Szlovákia iparosítását, elrendelték a nemzeti bizottságok magyarokkal történő kiegészítését, a magyarlakta járásokban lehetővé tették a magyar nyelv használatát a hivatalos érintkezésben, beleértve közintézmények és a magyarlakta települések kétnyelvű megjelölését, a törvények és egyéb jogszabályok magyar nyelvű megjelentetését is. A határozatok azonban csupán korlátozottan valósultak meg, ráadásul általában titkosnak is minősítették őket és nem hozták nyilvánosságra, a pártállam korlátai között így ellenőrzésükre sem kerülhetett sor. Már a negyvenes évek végén ismét lehetővé tették a magyarok felvételét a kommunista pártba, s többen (pl. Major István, Lőrincz Gyula, Fábry István és Dénes Ferenc) Csehszlovákia Kommunista Pártja, ill. Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságába is bekerültek. Az 1954. november 28-i parlamenti választásokon első ízben járulhattak magyarok is az urnákhoz, s kaptak helyet magyarok is a prágai Nemzetgyűlésbe és a pozsonyi Szlovák Nemzeti Tanácsba, amelynek Dénes Ferenc személyében magyar alelnöke is lett. A magyar kisebbséggel szembeni politika enyhülésére kedvező feltételeket teremtett a prágai centralizmus erősödése, a burzsoá nacionalizmus elleni kampány, s a korábbi magyarellenes intézkedések végrehajtásában is jelentős szerepet vállaló szlovák politikusok (Gustáv Husák és társai) burzsoá nacionalizmus vádjával történt félreállítása, majd 1954. évi elítélése. Az 1956-os magyar forradalom a csehszlovákiai magyarság körében nem váltott ki szervezett megmozdulást. A magyar lakosság fokozott érdeklődéssel figyelte ugyan a magyarországi eseményeket, rokonszenve azonban csupán elszigetelt szimpátia-megnyilvánulásokra (pl. templomi himnuszéneklés, gyászszalag viselése egyes középiskolákban, honvédsírok megkoszorúzása) korlátozódott. Elevenen élt még emlékezetében második világháború utáni meghurcoltatásának emléke, s a megfélemlített, ráadásul korábbi értelmiségétől is megfosztott szlovákiai magyarság nem merte vállalni, hogy a forradalom melletti nyílt kiállásáért ismét rásüssék a kollektív bűnösség vádját. Tartózkodó magatartását a hivatalos propaganda a későbbiekben a párt helyes nemzetiségi politikája eredményének hirdette, a hatalomnak a magyar lakosság magatartásával kapcsolatos félelmét ugyanakkor mindennél jobban jelezte az a tény, hogy a csehszlovák hadsereg 1956. november elején elrendelt mozgósítása során a magyar (és lengyel) nemzetiségű tartalékosokat nem hívták be. A magyar kisebbség egyenjogúságának kimondására az alkotmánytörvényekben is sor került. Elsőként az 1956. július 31-én elfogadott 33/1956 sz. alkotmánytörvény emlékezett meg a magyarokról, amely az SZNT-t bízta meg, hogy az egyenjogúság szellemében biztosítsa a magyar és ukrán nemzetiségű lakosság gazdasági és kulturális életének kedvező feltételeit. Ezen is túlment Csehszlovákia 1960. július 11-én elfogadott új, ún. szocialista alkotmánya, amely amellett, hogy deklarálta az ország állampolgárainak egyenjogúságát, kimondta a nemzetiségek anyanyelvi oktatáshoz és művelődéshez való jogát is. A hatalom magyarságpolitikáját mindezek ellenére továbbra is a felemás döntések jellemezték. A magyar kisebbség leginkább az 1960. évi közigazgatási reformot sérelmezte, amely során a magyar lakosságú járásokat tőlük északra fekvő szlovák többségű járásokkal egyesítették, nyolcról kettőre (a Dunaszerdahelyi és a Komáromi járásra) csökkentve ezáltal a magyar többségű járások számát.

 

A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete, a Csemadok 1949. március 5-én ugyan a kommunista állampárt engedélyével jött létre, a hatóságok a magyar lakosság szervezkedését ennek ellenére nem nézték jó szemmel, s mintegy egy éven keresztül különböző akadályokat gördítettek az egyesület helyi szervezeteinek megalakítása elé. Tiltották többek között a reszlovakizáltak felvételét, amivel sok helyen lehetetlenné tették a helyi csoport létrejöttét, de a kommunista párt „vezető szerepének” semmibevételére hivatkozva már megalakult alapszervezeteket is feloszlattak. A Csemadokba belépni szándékozókat több esetben megfélemlítették, olyan rémhíreket terjesztve, hogy nem kapják vissza csehszlovák állampolgárságukat, elveszítik nyugdíjjogosultságukat, s amennyiben a magyarlakta területeket esetleg visszacsatolják Magyarországhoz, az egyesület tagjaira a felelősségre vonás vár.
Nagykaposon például a járási művelődésügyi tanács a 33 jelentkező közül 22-t visszautasított, mivel reszlovakizáltak, miután pedig a megmaradt 11 fő nem volt elég a helyi csoport létrehozásához, annak megalakítását nem engedélyezték. Szilicén a művelődésügyi tanács szintén azért nem engedélyezte a helyi szervezet megalakulását, mert tagjainak nagy része a reszlovakizáltak közül került volna ki. Rozsnyón és Pelsőcön a helyi csoport színielőadásait tiltották be, mivel a színdarabokban reszlovakizáltak is szerepeltek volna. Szimőn és Zsigárdon a helyi csoport szervezőit és megválasztott vezetőit beidézték a csendőrségre, ahol államellenes tevékenység gyanújával hallgatták ki őket.
A helyi állami vagy pártszervek gáncsoskodása következtében egyes helyi csoportokat csak többszöri kísérlet után sikerült megalakítani, ill. az alakuló ülést meg kellett ismételni. Csúzon például első ízben 1949. november 28-án alakították meg a helyi csoportot, ám a kommunista párt helyi szervezete azt feloszlatta. A pártszervek által megbízott személyek végül közel egy év elteltével, 1950. október 23-án hozták létre másodszor is a csúzi helyi csoportot. Udvardon szintén kétszer kellett a helyi szervezetet megalakítani. Az 1949. május 22-én megalakult alapszervezetet a kommunista párt vezető szerepének figyelmen kívül hagyására hivatkozva az áttelepültekből álló helyi pártvezetés feloszlatta. Ezt követően 1949. augusztus 6-án alakulhatott meg ismét a Csemadok udvardi helyi csoportja.
A helyi csoportok létrehozása elé gördített akadályok azt eredményezték, hogy az egyesület 1949 végén, tehát háromnegyed évvel megalakulását követően még mindig csak 63 helyi szervezettel és 3800 taggal rendelkezett. A nyomás enyhültével, 1950-ben a helyi szervezetek száma 274-re, a taglétszám 16000-re emelkedett, az ötvenes évek közepén pedig az előbbi megközelítette az 500-at, a tagok száma pedig az 50000-ret.

 

A totális hatalomgyakorlás és ellenőrzés valamennyi lehetséges eszközével rendelkező állampárt vezetői a népi demokrácia feladatait Csehszlovákiában 1960-ban teljesítve látták, és ezért meghirdették a kommunizmus építésének útján a szocialista szakasz kezdetét. Az ország neve Csehszlovák Szocialista Köztársasággá változott, amihez új alkotmány is illett. Ennek a kisebbség szempontjából egyetlen fontos hozadéka az volt, hogy a kisebbségek egyenjogúsága deklaratíve bekerült a csehszlovák alaptörvénybe.
A Jozef Lenárt vezette új szlovák kommunista vezető garnitúra ráérzett annak szükségességére, hogy előbb-utóbb pótolni kell az állampárt hiányzó nemzeti dimenzióját. Ez a felismerés igen rövid időn belül a kisebbségekkel szembeni politikában is megjelent, mégpedig a "nemzetiségi nyelvpolitika" fontosságának hangsúlyozása révén. Az egész korszak ideológiai kulcsfogalmára, a proletár internacionalizmusra hivatkozva hangzottak el az 1960-as évek elejétől egyre nyomatékosabban a magyar rendezvények hivatalos szlovák szónokainak figyelmeztetései: tessék szlovákul tanulni, mert a többségi nyelv ismerete nélkül nincs reális nemzetiségi egyenjogúság, nincs igazi proletár internacionalizmus, nincs testvériség. A kommunista ideológusok addig keresték azt, ami a népeket összeköti, amíg ráakadtak arra, ami őket a legnyilvánvalóbban elválasztja, a nyelvi különbségre, az anyanyelvhez való makacs és igaz kommunisták számára mindig is érthetetlen ragaszkodásra.
A Husák-Novomesky-Clementis-féle csoport 1963. évi magyar szempontból fölöttébb felemás politikai rehabilitációja után a szlovák közéletben a cseh-szlovák viszony mellett törvényszerűen a szlovák-magyar viszony újragondolásának szükségessége is felmerült. Egyáltalán nem volt tehát véletlen, hogy éppen a nemzeti kérdés, természetesen elsősorban a szlovákkérdés vált a dogmatikus Novotny-féle csehszlovák pártvezetést ostromló reformkommunisták trójai lovává. A csehszlovák államalapítás ötvenedik évfordulójára készülő országban mind a csehek, mind pedig a szlovákok amúgyis fokozott érzékenységgel reagáltak a két többségi nemzet viszonyát egyre nyíltabban feszegető publicisztikai írásokra, politikai nyilatkozatokra. A CSKP KB 1967 novemberi ülésén elfogadott határozat megpróbált ugyan elébe menni a várakozásoknak és nagyszabású nemzetiségpolitikai engedményeket, reformokat helyezett kilátásba, de a Novotny-vezetés ezzel a megkésett próbálkozással inkább csak olajat öntött a tűzre.

 

 A második világháború befejezése óta jogfosztott csehszlovákiai magyarság számára az 1948-as év hozta meg a változást. Az 1948. februári kommunista hatalomátvételt követő hónapok ugyanakkor egyelőre semmiféle pozitív változást nem hoztak a magyarkérdés kezelése terén. Nemcsak a lakosságcsere és a reszlovakizáció zajlott változatlanul, hanem érvényben maradt valamennyi korábbi magyarellenes jogszabály, ráadásul a prágai és pozsonyi állami szervek sorra hozták meg az újabb és újabb jogfosztó intézkedéseket. Csehszlovákia 1948. május 9-én elfogadott, szovjet mintára készült új alkotmánya a nemzetiségi jogokkal nem foglalkozott, s a kisebbségek létezéséről még csak említést sem tett. Az április 21-én kelt új iskolatörvény magyar iskolák létesítésével nem számolt, a május végén megtartott parlamenti választásokon pedig a németek és a magyarok – a reszlovakizáltak kivételével – továbbra sem vehettek részt. Ugyanebben a nacionalista légkörben került sor 1948. június 11-én a magyar és német eredetű, ill. hangzású helységnevek elszlovákosítására, amely során 710 – többségében magyarlakta – település nevét cserélték fel mesterséges szlovák névvel, megszüntetve egyúttal a kisebbségek által lakott települések kétnyelvű megnevezését. A csehszlovák párt- és állami vezetésnek 1948 nyarán azonban már be kellett látnia, hogy változtatnia kell a magyar kisebbséggel szembeni politikáján. Ez volt Moszkva érdeke is, amely arra törekedett, hogy a befolyása alá tartozó országok mielőbb rendezzék vitás kérdéseiket, ráadásul 1948 folyamán a magyar párt- és állami vezetés is s többször tudtára adta a csehszlovák félnek, hogy a két ország közötti baráti viszony megteremtésének elsőrendű feltétele a magyar kisebbség helyzetének pozitív értelmű rendezése. A magyar pártvezetéssel történt egyeztetésekkel párhuzamosan előbb 1948 nyarán a prágai, majd szeptember végén a pozsonyi pártvezetés és a csehszlovák kormány is a magyarság helyzetének rendezéséről határozott. Kilátásba helyezték a magyarok csehszlovák állampolgárságának visszaadását, mezőgazdasági vagyonuk elkobzásának felfüggesztését, a Csehországba deportáltak hazatérésének engedélyezését, magyar sajtótermék megjelentetését, a magyar nyelvű oktatás újraindítását és egy magyar kulturális szervezet létrehozását. Ugyanakkor megengedhetetlennek tartották bármiféle magyar politikai párt létrehozását, a reszlovakizáltaknak a magyarság soraiba való visszatérését, megakadályozva többek között, hogy a létrehozandó magyar kultúregyesület tagjai legyenek, vagy gyermekeik magyar iskolai osztályokat látogassanak. A magyar kisebbség jogállásának rendezése a prágai Nemzetgyűlés 1948. október 25-én elfogadott 245/1948 sz. törvényével kezdődött, amely a magyarok számára lehetővé tette csehszlovák állampolgárságuk visszaszerzését. Ezt követően a Megbízottak Testülete november 4-én kelt 26/1948 sz. rendeletével 50 hektárig megszüntette a magyarok mezőgazdasági vagyonának elkobzását, amennyiben azt még nem juttatták másnak. 1948. december 15-én Lőrincz Gyula főszerkesztésében megjelent az Új Szó című pártlap első száma, 1949. március 5-én pedig, ugyancsak Lőrincz Gyula vezetésével, megalakult a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete, a Csemadok. 1948 őszétől, előbb szlovák elemi iskolák melletti magyar osztályok, majd 1950-től önálló magyar iskolák formájában, újraindult a magyar nyelvű oktatás, s 1949 első hónapjaiban végre sor került a Csehországba deportált magyarok hazaszállítására is. A magyar kisebbséggel kapcsolatos állampárti döntések előkészítése és végrehajtása a szlovák kommunista pártvezetés melletti Magyar Bizottság feladata volt. Az 1948. november 12-e és 1949. október 21-e között fennállott bizottságban helyet kaptak a két világháború közötti csehszlovákiai kommunista mozgalom magyar pártmunkásai: Major István, Lőrincz Gyula, Fábry István, Kugler János és Rabay Ferenc, ami egyben előrevetítette, hogy a lakosságcsere és a kitelepítések következtében korábbi értelmiségének java részét elveszítő magyar kisebbségi társadalom irányítása a párt által kijelölt új kisebbségi elit útján valósul majd meg.

 

Az EMP 1936-os létrehozása létrehozása nem jelentette a szlovákiai magyarság politika egységét. Magán az Egyesült Magyar Párton belül sem volt egyetértés, s különösen az ún. katolikus papi szárny volt elégedetlen a fejleményekkel. Ez ő elégedetlenségük is közrejátszott a Magyar Katolikus Tanács létrehozásában, amelynek meghatározó alakjai a kormányzattal is jó kapcsolatokat ápoló Lelley Jenő és Tyukoss János voltak. Szintén az EMP befolyásának csökkentését szolgálta volna egy érsekújvári központú magyar katolikus párt létrehozása is, amely azonban csupán periférikus erő maradt.

Bővebben...  

Az 1920-ban megtartott első parlamenti választások eredményei alapján a szlovákiai magyar választók jelentős része baloldali – szociáldemokrata – elkötelezettségű volt. A szociáldemokrácián belül 1920-ban beállt szakadás és a kommunista párt létrejötte azonban jelentősen átrendezte a politikai baloldalt. A baloldali magyarok száma ugyan nem fogyott el, többségük azonban a szociáldemokráciától a kommunista mozgalomhoz pártolt. A baloldali szociáldemokraták 1921. január 16–17-i fenyőházi konferenciáján, amely fontos lépés volt Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) megalakulása felé a 149 szlovákiai küldöttből 36 volt a magyar nemzetiségű, a CSKP szlovákiai tagságának pedig mintegy harmadát képezték a magyarok. Nem csoda, hogy a CSKP a Szlovákiában átlagban szerzett 12-13%-al szemben néhány magyar többségű járásban akár a szavazatok egyharmadát is megszerezte (az 1925-ös parlamenti választások során a kommunisták a Királyhelmeci járásban 37,3%-ot, a Rozsnyóiban 34,4%-t, a Zselíziben 32%-ot, a Komáromi járásban pedig 29,7%-ot szereztek). Népszerűségüket elsősorban annak köszönhették, hogy határozottan kiálltak a földreform által nehéz helyzetbe került magyar mezőgazdasági proletariátus érdekeiért, s az országos pártok közül egyedüliként támogatták a nemzetiségek önrendelkezési jogát. 

Bővebben...  

1931 koranyarán Dél-Nyugat-Szlovákiában a mezőgazdasági munkások sztrájkhulláma söpört végig. A legjelentősebb megmozdulásra a Galántai járásban került sor, ahol a béremelést követelő mezőgazdasági munkások május 18. és 20. közötti sztrájkjába körülbelül kétezren kapcsolódtak be. A sztrájk végül eredményesen végződött, hiszen az új kollektív szerződésekben a korábbinál mintegy 30%-al magasabb bért sikerült rögzíteni. Ennek ellenére az egyre radikálisabb eszközöket alkalmazó kommunista párt a következő napokban több településen is további demonstrációt hirdetett, amit azonban a hatóságok nem engedélyeztek. Ilyen engedély nélküli demonstrációra gyűlt össze pünkösd vasárnapján, május 25-én mintegy száz fő a Galánta melletti Nemeskosút községben is. A demonstráció egyik szervezője a neves szlovákiai magyar kommunista, a CSKP szenátora, Major István volt.

Bővebben...  
Powered by Tags for Joomla

Keresés a tudástárban

selye