csehszlovákia

A második világháború folyamán három, egymással olykor rivalizáló, más-más ideológiát képviselő, más-más helyszínen működő szervezett erő küzdött a Csehszlovák Köztársaságnak a háború befejezése utáni újjászervezéséért. A legkorábban a Londonba emigrált Edvard Beneš 1940. július 9-én megalakított (s két nappal később már Nagy-Britannia által elismert) csehszlovák kormánya, a Klement Gottwald vezette moszkvai kommunista emigráció, végül a Szlovákiában az ellenállás kirobbantására illegálisan megszerveződött, az 1943-as, Karácsonyi Egyezmény című dokumentumot közrebocsátó Szlovák Nemzeti Tanács. A moszkvai és a londoni csoportok 1943. december 12-én írták alá a csehszlovák–szovjet baráti szerződést. A szlovákiai SzNT irányításával – Besztercebánya központtal –1944. augusztus 29-én kitört a szlovák nemzeti felkelés, melyben a hadsereg egy része is részt vett, s melyet a német csapatok csak októberre tudtak leverni.
A nyugati emigráció 1941–1942-ben potenciális tényezővé vált. A volt csehszlovákiai magyarság két Magyarországon élő tagja is komoly figyelmet szentelt a működésének, főként azután, hogy a nyugati nagyhatalmak jogfolytonosnak ismerték el Beneš köztársasági elnök voltát, illetve utólag érvénytelenítették az Anglia és Franciaország által aláírt müncheni egyezményt. Borsody István 1943-ban megjelent Benes című monográfiája a két világháború közötti Csehszlovákiát a nacionalizmus produktumaként ábrázolta. Vájlok Sándor ugyanakkor A csehszlovák emigráció (1938–1941) címmel írt füzet formában is megjelent tanulmányt. Mindketten attól tartottak, hogy a második világháború befejezése után Benes vezetésével esetleg újraépülő Csehszlovákia ezúttal a Szovjetunió kegyéből ismét Közép-Európa csendőrének szerepére fog vállalkozni. A benesi föderációs tervekkel szemben – amint az a cenzúrázott szövegeken is átüt – az egyik nyugati (Habsburg Ottó nevéhez kapcsolható) programot tudták volna elfogadni, illetve a Benešsel az emigrációban szakító volt csehszlovák miniszterelnök, Milan Hodza a közép-európai parasztdemokráciákra épülő tervét (mindkét említett könyvben van erre vonatkozó utalás, Borsody önálló cikket is közölt a Nyugatban Hodzáról). Az emigrációval szembeni bizalmatlanságuk nem volt alaptalan. Már az 1944-es Szlovák Nemzeti Felkelés is hozott a területén élő magyarok jogait korlátozó rendelkezéseket (például betiltották a magyar iskolák működését), a londoni emigráció pedig már a háború közepén a német és a magyar nemzetiség egyoldalú kitelepítésével tervezte megvalósítani az egységes szláv államot. A moszkvai tárgyalások során ezt a tervet fogadta el a moszkvai csehszlovák emigráció is. Mindezt természetesen azok a magyarok sem tekinthették tárgyalási alapnak, akik a szövetségesek – döntően az angolok – győzelmét várták, nem a III. Birodalomét.

 

A csehszlovákiai magyar kisebbség kialakulásának közvetlen előzménye a Magyar Királyságnak mint a magyar nemzet és a vele együtt élő horvátok, románok, szlovákok, németek, szerbek, rutének és sok más kisebb lélekszámú népcsoport közös hazájának az 1918 októbere és 1919 januárja között lezajlott felbomlása volt.
Az első világháború záró szakaszában, 1918 őszén a központi hatalmak katonailag az olasz és a balkáni fronton egyre kilátástalanabb helyzetbe kerültek. Tisza István magyar miniszterelnök 1918. október 17-én a magyar országgyűlésben bejelentette, hogy a háborút a központi hatalmak, s köztük a Habsburg-monarchia, s annak részeként a Magyar Királyság is elveszítette, s ezért „keresnünk kell a békét oly feltételek mellett, amelyeket ilyen viszonyok között ellenségeink elfogadnak.”

Bővebben...  
Powered by Tags for Joomla

Keresés a tudástárban

selye