állampolgárság

A lakosságcserével párhuzamosan a szlovákiai magyarság számának csökkentését célozta az ún. reszlovakizációs, vagyis „visszaszlovákosítási” kampány is. Az akciót hivatalosan az elmúlt évszázadokban elmagyarosodott vagy elmagyarosított szlovákok visszaszlovákosításának szükségességével indokolták, akiknek a reszlovakizáció révén lehetőséget adnak arra, hogy visszatérjenek „eredeti” szlovák nemzetiségükhöz. Az önkéntesnek hirdetett reszlovakizáció szervezői ugyanakkor nem titkolták, hogy a reszlovakizáló magyarok visszakapják csehszlovák állampolgárságukat, mentesülnek a vagyonelkobzás és kitelepítés alól, a magyar nemzetiségük mellett kitartóknak azonban továbbra is vállalniuk kell a hátrányos megkülönböztetést. A reszlovakizáció lehetőségét a szlovák politikai vezetés már 1945 elején körvonalazta, gyakorlati megvalósítása azonban csupán 1946 tavaszán kezdődött meg. Közeledett ugyanis a párizsi békekonferencia, a reszlovakizáció eredményeit pedig Csehszlovákia érvként kívánta felhasználni annak alátámasztására, hogy az országban a lakosságcsere és a reszlovakizáció után nem marad több 200 000 magyarnál, s így kedvezőbb kiindulási pozíciót kívánt biztosítani a magyarok egyoldalú kitelepítésének jóváhagyására benyújtott javaslata számára. A Július Viktory belügyi megbízott 1946. június 17-i hirdetményével útjára indított reszlovakizációs kampány eredménye a legmerészebb, 200 ezer magyar jelentkezésével számoló elképzeléseket is messze felülmúlta. Az 1946. július 1-ig tartó kampány során állampolgársága visszaszerzése, a kitelepítés és a vagyonelkobzás alóli mentesülése reményében 352 038 magyar kérte szlovákká minősítését, a jelentkezők száma azonban még ezt követően is tovább nőtt. A szakirodalom által a reszlovakizáció végleges eredményeként elismert adatok szerint összességében 410 820 személy tett eleget a reszlovakizációs felhívásnak, közülük 326 679-et szlovák nemzetiségűnek is nyilvánítottak, 84 141 személy reszlovakizálását ugyanakkor elutasították. A reszlovakizáltak jelentős része a háború utáni első, 1950. évi népszámlálás során még szlováknak vallotta magát, a későbbiekben azonban statisztikailag is visszatért magyar nemzetiségéhez.

 

A demokratikus intézményi keretek ellenére a húszas évek Csehszlovákiájában a magyar kisebbséget számos téren hátrányos megkülönböztetés érte, amelyek egyaránt kimutathatók voltak a gazdasági életben (lásd a földreformot), a kultúrában, az iskolaügyben és a társadalmi és politikai élet szinte minden terén. A hatóságok állampolgári szempontból eleve gyanúsnak tekintették a nemzeti kisebbségekhez tartozókat, így azok szinte teljesen kiszorultak az állami hivatalokból és a közigazgatásból is.

Bővebben...  

A két háború közötti magyarság 20 éven keresztül húzódó sérelmei közé tartozott a rendezetlen állampolgárságúak helyzete. A sérelem abból adódott, hogy noha Csehszlovákia a Saint-Germainben aláírt nemzetközi kisebbségvédelmi szerződésben vállalta, hogy minden gond nélkül megadja az állampolgárságot azoknak, akik a békeszerződés életbelépésének idején Csehszlovákia területén laknak – ez nem történt meg. E helyett az 1920. április 9-én elfogadott ún. illetőségi törvény szerint csak azok váltak automatikusan csehszlovák állampolgárokká, akik a Csehszlovákia területén 1910. január 1-ig községi illetőséget szereztek. A gondot az okozta, hogy a prágai legfelsőbb bíróság 1923-as végzése szerint Csehszlovákia nem ismerte el a községi illetőség automatikus megszerzésének jogát, noha az a Trianon előtt Magyarországon bevett gyakorlat volt. Ennélfogva pedig tízezrek maradtak Csehszlovákiában községi illetőség így csehszlovák állampolgárság nélkül. 

Bővebben...  

 A második világháború befejezése óta jogfosztott csehszlovákiai magyarság számára az 1948-as év hozta meg a változást. Az 1948. februári kommunista hatalomátvételt követő hónapok ugyanakkor egyelőre semmiféle pozitív változást nem hoztak a magyarkérdés kezelése terén. Nemcsak a lakosságcsere és a reszlovakizáció zajlott változatlanul, hanem érvényben maradt valamennyi korábbi magyarellenes jogszabály, ráadásul a prágai és pozsonyi állami szervek sorra hozták meg az újabb és újabb jogfosztó intézkedéseket. Csehszlovákia 1948. május 9-én elfogadott, szovjet mintára készült új alkotmánya a nemzetiségi jogokkal nem foglalkozott, s a kisebbségek létezéséről még csak említést sem tett. Az április 21-én kelt új iskolatörvény magyar iskolák létesítésével nem számolt, a május végén megtartott parlamenti választásokon pedig a németek és a magyarok – a reszlovakizáltak kivételével – továbbra sem vehettek részt. Ugyanebben a nacionalista légkörben került sor 1948. június 11-én a magyar és német eredetű, ill. hangzású helységnevek elszlovákosítására, amely során 710 – többségében magyarlakta – település nevét cserélték fel mesterséges szlovák névvel, megszüntetve egyúttal a kisebbségek által lakott települések kétnyelvű megnevezését. A csehszlovák párt- és állami vezetésnek 1948 nyarán azonban már be kellett látnia, hogy változtatnia kell a magyar kisebbséggel szembeni politikáján. Ez volt Moszkva érdeke is, amely arra törekedett, hogy a befolyása alá tartozó országok mielőbb rendezzék vitás kérdéseiket, ráadásul 1948 folyamán a magyar párt- és állami vezetés is s többször tudtára adta a csehszlovák félnek, hogy a két ország közötti baráti viszony megteremtésének elsőrendű feltétele a magyar kisebbség helyzetének pozitív értelmű rendezése. A magyar pártvezetéssel történt egyeztetésekkel párhuzamosan előbb 1948 nyarán a prágai, majd szeptember végén a pozsonyi pártvezetés és a csehszlovák kormány is a magyarság helyzetének rendezéséről határozott. Kilátásba helyezték a magyarok csehszlovák állampolgárságának visszaadását, mezőgazdasági vagyonuk elkobzásának felfüggesztését, a Csehországba deportáltak hazatérésének engedélyezését, magyar sajtótermék megjelentetését, a magyar nyelvű oktatás újraindítását és egy magyar kulturális szervezet létrehozását. Ugyanakkor megengedhetetlennek tartották bármiféle magyar politikai párt létrehozását, a reszlovakizáltaknak a magyarság soraiba való visszatérését, megakadályozva többek között, hogy a létrehozandó magyar kultúregyesület tagjai legyenek, vagy gyermekeik magyar iskolai osztályokat látogassanak. A magyar kisebbség jogállásának rendezése a prágai Nemzetgyűlés 1948. október 25-én elfogadott 245/1948 sz. törvényével kezdődött, amely a magyarok számára lehetővé tette csehszlovák állampolgárságuk visszaszerzését. Ezt követően a Megbízottak Testülete november 4-én kelt 26/1948 sz. rendeletével 50 hektárig megszüntette a magyarok mezőgazdasági vagyonának elkobzását, amennyiben azt még nem juttatták másnak. 1948. december 15-én Lőrincz Gyula főszerkesztésében megjelent az Új Szó című pártlap első száma, 1949. március 5-én pedig, ugyancsak Lőrincz Gyula vezetésével, megalakult a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete, a Csemadok. 1948 őszétől, előbb szlovák elemi iskolák melletti magyar osztályok, majd 1950-től önálló magyar iskolák formájában, újraindult a magyar nyelvű oktatás, s 1949 első hónapjaiban végre sor került a Csehországba deportált magyarok hazaszállítására is. A magyar kisebbséggel kapcsolatos állampárti döntések előkészítése és végrehajtása a szlovák kommunista pártvezetés melletti Magyar Bizottság feladata volt. Az 1948. november 12-e és 1949. október 21-e között fennállott bizottságban helyet kaptak a két világháború közötti csehszlovákiai kommunista mozgalom magyar pártmunkásai: Major István, Lőrincz Gyula, Fábry István, Kugler János és Rabay Ferenc, ami egyben előrevetítette, hogy a lakosságcsere és a kitelepítések következtében korábbi értelmiségének java részét elveszítő magyar kisebbségi társadalom irányítása a párt által kijelölt új kisebbségi elit útján valósul majd meg.

 
Powered by Tags for Joomla

Keresés a tudástárban

selye