A második világháború évei

Magyar élet Nyitrán az első Szlovák Köztársaságban

Pozsony és környéke mellett a Szlovák Köztársaság másik fontos magyar településterülete Nyitra és a környékén meghúzódó 19 falu, ez utóbbiak többsége képezte a Zobor-vidék úgynevezett "palóc félsziget"-ét. Ez volt a szlovákiai magyarság legfontosabb összefüggő tömbje, becslések szerint 30 000 emberből állt. A lakosság többsége mezőgazdaságból és bortermelésből élt, de sokan jártak be dolgozni a városba, napszámosként, ipari munkásként, s voltak távíró- és távbeszélő-szakmunkások is; ez elősegítette a polgárság, városi értelmiség és a falu kapcsolatának kiépülését. A közösségi életet a második világháború éveiben itt is a karitatív munka, a szociális gondoskodás határozta meg. 1939 őszétől ezt a feladatot az Országos Gyermekvédő Egyesület helyi fiókja igyekezett betölteni; amikor néhány hónappal később föloszlatták, a Magyar Párt Családvédő Osztálya pótolta ezt. Magában a városban az 1938-as községi választások idején a Magyar Párt kapta a legtöbb szavazatot, s ez szerepet játszhatott abban, hogy meg tudták erősíteni a helyi szervezeteket, és hogy új székházakat építhettek, amelyek az egyes településeken kultúrcélokat is szolgáltak. A környék könyvellátását a SzMKE vándorkönyvtárakkal igyekezett megoldani. Az SzMKe-nek a legtöbb faluban volt helyi sejtje, a többi településen pedig szerveződött, amikor az egyesületet 1939 tavaszán betiltották. Ekkor a magyar kultúrélet szerveződéseiből csak az Egyházi Magyar Dalárda maradt meg. 1941 decemberétől aztán a SzMKE újra folytathatta működését. Korábban, 1939-ben a Szlovákiai Magyar Testnevelő Szövetség sportegyesületek alapítására biztatta a magyar településeket. Nyitrán és környékén hét ilyen egyesület alakult. A kormány azonban 1940 végén egyikük alapszabályát sem hagyta jóvá.
Pozsonyon kívül Nyitrán folyt a legeredményesebb kulturális élet. A legfontosabb teljesítmények közé tartozik, hogy a Dallos István vezetésével működő Híd – Szlovenszkói Magyar Irodalmi Társulat 1941-től Magyar Album címmel olyan irodalmi szemle kiadásába fogott bele, amely tíz számig jutott el, az utolsó megjelenése idején már a szomszédban dörögtek az ágyúk. A reciprocitás elve miatt Szlovákiában nem jelenhetett meg magyar nyelvű folyóirat, így az egyébként struktúráját tekintve egy folyóiratra emlékeztető kiadvány könyvsorozatként látott napvilágot, így nem kellett hozzá lapengedély. z első köteteket 2900–3000 példányban adták ki, az ötödiket már 3800-ban. A további nyitrai kiadványok közül kiemelkedik néhány regionális munka, így például Mártonvölgyi László táj-, illetve irodalomtörténeti könyvei (Zarándokúton a Kárpátok alatt, Emlékek földjén), továbbá a Nyitra vármegye című, ez időszakban megszűnt hetilap szerkesztőjének, Faith Fülöpnek féltucatnyi, művelődéstörténeti és helyi vonatkozású cikkgyűjteménye .
A párt-, illetve a társadalmi életet a Magyar Párt helyi vezetője, Gyürky Ákos ügyvéd irányította, akinek A Zobor vidéke címmel füzete is megjelent a Toldy Kör egyik sorozatában.

 

A csehszlovák földreform magyar revíziója

A bécsi döntéssel visszacsatolt területeken a legtöbb gondot a csehszlovák földreform revíziója jelentette. Ezt a közigazgatási műveletet a Jaross-féle Felvidéki Minisztérium mellett az Egyesült Magyar Párt lépviselőjéből a Földművelésügyi Minisztérium államtitkárává előrelépett Szilassy Béla az 1939 márciusában felállított felvidéki földbirtok-rendezés kormánybiztosaként irányította.
A Teleki-kormány az Egyesült Magyar Pártnak a kormánypártba való 1940. márciusi beolvasztásáig, illetve a felvidéki fölbirtok-rendezési kormánybiztosság 1941. július 15-i megszüntetéséig elsősorban arra törekedett, hogy a csehszlovák földreform által kisemmizett magyar középparaszti rétegeket, illetve az eredeti magyar tulajdonosokat kárpótolja. Erre a célra elsősorban a visszacsatolás előtt és alatt elmenekült cseh és morva telepesek és maradékbirtokosok földjeit használta fel. Ugyanakkor a visszacsatolt részeken továbbra is mintegy 80 ezer holdnyi földbirtok maradt szlovák kézen. Minthogy a magyarországi földbirtok-revízióval párhuzamosan, s jórészt annak intézkedéseit ellensúlyozva, Szlovákiában is nagyszabású földbirtok-rendezés vette kezdetét, a magyar és a szlovák kormány 1941. augusztus 2-án kölcsönös kompromisszumok alapján kétoldalú földbirtok-politikai megállapodást írt alá. A szlovákiai magyar és a magyarországi szlovák földbirtok revíziójának szabályait kölcsönösen szabályozó megállapodás lehetővé tette, hogy a csehszlovák agrárreform következményeinek magyarországi hatálytalanítása ne váltson ki szlovák oldalon ennél is súlyosabb retorziókat. A magyarországi szlovák őslakosoknak a csehszlovák földreform során adott úgynevezett kisjuttatásait 35 hold terjedelemben a magyar kormány is garantálta, a szlovák telepesek esetében ugyanezt 20 holdban maximálta. a szlovák kormány viszont a magyar állampolgárok szlovákiai vagyonából kisajátítani tervezett földterületet 18 ezer hold mezőgazdasági és 42 ezer hold erdőingatlanban határozta meg.
Teleki Pál többször is kifogásolta az Egyesült Magyar Párt vezetői által pártszempontok szerint végrehajtott földreform-revíziót, s elrendelte a Szilassy-féle kormánybiztosság tevékenységének szigorú ellenőrzését. A csehszlovák földreform revíziója során nagyobb részt elsikkadt annak szociális tartalma. A birtokrevízió elsősorban a középparaszti és nagybirtokosi rétegnek kedvezett, míg a kisparaszti és földnélküli tömegek ugyanúgy jártak, mint a csehszlovák agrárreform idején. Ez ellen több helyen is - így például Fülek környékén, Zselízen, Ladamócon, Kis- és Nagykálnán, Marosfalván, Újbarson – emeltek panaszt a kárvallottak. A csehszlovák földreform revíziójának a magyar szakigazgatás a világháború éveiben nem tudott a végére járni.

 

A Csehszlovákia visszaállítása és a magyarok

A második világháború folyamán három, egymással olykor rivalizáló, más-más ideológiát képviselő, más-más helyszínen működő szervezett erő küzdött a Csehszlovák Köztársaságnak a háború befejezése utáni újjászervezéséért. A legkorábban a Londonba emigrált Edvard Beneš 1940. július 9-én megalakított (s két nappal később már Nagy-Britannia által elismert) csehszlovák kormánya, a Klement Gottwald vezette moszkvai kommunista emigráció, végül a Szlovákiában az ellenállás kirobbantására illegálisan megszerveződött, az 1943-as, Karácsonyi Egyezmény című dokumentumot közrebocsátó Szlovák Nemzeti Tanács. A moszkvai és a londoni csoportok 1943. december 12-én írták alá a csehszlovák–szovjet baráti szerződést. A szlovákiai SzNT irányításával – Besztercebánya központtal –1944. augusztus 29-én kitört a szlovák nemzeti felkelés, melyben a hadsereg egy része is részt vett, s melyet a német csapatok csak októberre tudtak leverni.
A nyugati emigráció 1941–1942-ben potenciális tényezővé vált. A volt csehszlovákiai magyarság két Magyarországon élő tagja is komoly figyelmet szentelt a működésének, főként azután, hogy a nyugati nagyhatalmak jogfolytonosnak ismerték el Beneš köztársasági elnök voltát, illetve utólag érvénytelenítették az Anglia és Franciaország által aláírt müncheni egyezményt. Borsody István 1943-ban megjelent Benes című monográfiája a két világháború közötti Csehszlovákiát a nacionalizmus produktumaként ábrázolta. Vájlok Sándor ugyanakkor A csehszlovák emigráció (1938–1941) címmel írt füzet formában is megjelent tanulmányt. Mindketten attól tartottak, hogy a második világháború befejezése után Benes vezetésével esetleg újraépülő Csehszlovákia ezúttal a Szovjetunió kegyéből ismét Közép-Európa csendőrének szerepére fog vállalkozni. A benesi föderációs tervekkel szemben – amint az a cenzúrázott szövegeken is átüt – az egyik nyugati (Habsburg Ottó nevéhez kapcsolható) programot tudták volna elfogadni, illetve a Benešsel az emigrációban szakító volt csehszlovák miniszterelnök, Milan Hodza a közép-európai parasztdemokráciákra épülő tervét (mindkét említett könyvben van erre vonatkozó utalás, Borsody önálló cikket is közölt a Nyugatban Hodzáról). Az emigrációval szembeni bizalmatlanságuk nem volt alaptalan. Már az 1944-es Szlovák Nemzeti Felkelés is hozott a területén élő magyarok jogait korlátozó rendelkezéseket (például betiltották a magyar iskolák működését), a londoni emigráció pedig már a háború közepén a német és a magyar nemzetiség egyoldalú kitelepítésével tervezte megvalósítani az egységes szláv államot. A moszkvai tárgyalások során ezt a tervet fogadta el a moszkvai csehszlovák emigráció is. Mindezt természetesen azok a magyarok sem tekinthették tárgyalási alapnak, akik a szövetségesek – döntően az angolok – győzelmét várták, nem a III. Birodalomét.

 

Jócsik a Duna-medence közgazdaságáról

A nevezetes 1943-as szárszói találkozón Jócsik Lajos tartotta az egyik legfontosabb előadást A Közép-Duna-medence címmel. A főként a népi irányzat különböző csoportjaihoz tartozó hallgatóság figyelmét a közgazdasági problémákra igyekezett irányítani, amelyek közül a népiek korábban csak a mezőgazdaságiakkal foglalkoztak, pedig azok értelmezhetetlenek az ipari termelőtevékenység ismerete nélkül. Sőt, Jócsik szerint a magyarság szempontjából csak az minősül érvényes munkának, amely számol a magyar közgazdaság és társadalom másik felével, az iparral, a munkássággal és a várossal. Az eszmefuttatás szerint a Duna középső medencéjét folyamatosan fenyegette egy északnyugati és egy délkeleti erőközpont; ebben az erőtérben a magyarság folyamatosan védekezni kényszerült. A török idők befejeztéig a délkeleti (a török) és az északnyugati (osztrák) ellenerő valamiféle egyensúlyban tartotta egymást, a Habsburg-korszakot viszont Jócsik folyamatos kizsákmányolásként fogja föl, amelyen belül az ipari kezdeményeket is visszafejlesztették. Ekkor a teljes leépüléstől az agrártermelés mentette meg az országot. Az ekkor történt betelepítések az osztrák imperializmus érdekeit szolgálták, ha maguk a betelepítettek ezért nem felelősek is; egyébként e nemzetiségi ékeket az őslakosság elmagyarosította. A kiegyezés formális sikere ellenére Ausztria Magyarországot a dualizmus idején is gyarmati sorban tartotta. 1918 után a Duna-medence a francia–angol érdekszféra része lett. S bár a medencét kis államokra tördelték szét, a gazdasági kapcsolatrendszer megmaradt: "Az utódállamok és Magyarország politikai ellenfelekként éltek egymás mellett, ugyanakkor közgazdasági létük elképzelhetetlen volt egymás nélkül." A Jócsik-előadás írásos változatának adatsorai egyazon fejlődési irányt bizonyítanak: a "medenceország" széttagolt részei között nem szűnt meg az összetartás igénye, a peremrészek is a központ felé orientálódnak. A politikai ellentétek nem változtatnak tehát a korábbi gazdasági kapcsolatokon. 1933-tól új korszak kezdődött. Az utódállamok a franciák szövetségesei voltak, de a legtöbb gazdasági kapcsolatuk mégis Németországgal volt, azt szolgálták és "belőle éltek". A náci hatalomátvétel után az új német hitelpolitika, a pénzforgalom kiküszöbölése nem működött a külkereskedelemben, ez Németországot keleti befolyásának növelésére késztette, ez magyarázza a nemzetiszocialista ideológiának a térségre való ráerőltetését. Amikor a Birodalom "felélte nyersanyagtartalékait", "Németország gazdasági rendjének belső feszítő erejétől és megfelelő ideológiától hajtva, a legkisebb ellenállás irányában megrepedt, s elöntötte Európa ama részét, amelyet a németek ma megszállva tartanak". Ami ezután következett, azt Jócsik már nyíltan gyarmatosításnak nevezi. Maga az előadás a gazdasági egység visszaállítására irányuló logikus okfejtés.

 

A szlovákiai magyarok viszonya a nemzetiszocializmushoz és a "klerofasizmushoz"

A magyar kisebbség (az új terminus szerint "népcsoport") hivatlos képviselői – a rokon célok következményeképpen – őszinte örömmel üdvözölték a szlovák önállóságot, és azonnal fölajánlották közösségük részvételét az új állam építésében. Az Új Hírek című lap az első időszakban ugyanazokat az ellenségeket nevezte meg, mint amelyeket a III. Birodalom és Tiso Köztársasága: a kommunizmust, az arisztokratákat, a liberális kapitalizmust – sőt a zsidókat is. A második világháború utáni jogfosztottság éveiben viszont a baloldali magyar jogvédők és publicisták (Szalatnai Rezső, Peéry Rezső, Fábry Zoltán) következetesen azt állították, hogy a Szlovák Köztársaság egyetlen etnikuma, amely az "antifasizmus" kollektív hordozója lett, éppen a magyar volt. Az ellentmondás a diktatúra korszakaiban mindig létező lappangó történelemben rejlik. A rezsimmel való szóbeli azonosulás nem mindig őszinte; ez esetben sem volt az, bár a "pax Germanicá"-t a kor tanúi valószínűleg megváltoztathatatlannak tekintették, és az is igaz, hogy rettegtek a szovjet kommunizmus győzelmétől.
A magyarok már kezdetben szembekerültek a szervezett szlovákiai németekkel, illetve magával a Birodalommal. Esterházynak több félreérthetetlen nyilatkozata jelent meg arról, hogy a Magyar Párt nem alakul át nemzetiszocialista párttá, mert a kereszt, nem pedig a horogkereszt jegyében kíván működni. A magyarok nem alkalmazták üdvözlésnél a náci karlendítést, s nem vettek részt a zsidó tulajdon arizálásában (Szalatnaiék összesen tizenegy ettől eltérő esetrő tudtak). Az állam vezetői, a Hlinka Párt sajtója az állam ellenségei között többször is megnevezték a magyarokat, a Hlinka-gárda tagjai Pozsonyban gyakran letépték a magyarok melléről a pártjelvényt, s a fölheccelt tömeg is többször rendezett magyarellenes tüntetést. Atrocitásokra került sor Pozsonyban (1939 májusában), Késmárkon és Iglón (1941 novemberében). Az akcióknak egy ízben halálos áldozata is volt. "Az egész helyzet azt a látszatot kelti, mintha a szlovákok a németek beleegyezésével szítanák a magyarellenes indulatokat: és a szlovákok nyílván erre a beleegyezésre támaszkodva, könnyelműen borítják fel a békés szlovák–magyar kapcsolatok lehetőségeit” – írta Borsody István A szlovák--magyar kérdés alapvonalai című füzetében.
A magyarok a háború utáni memorandumaikban a szlovák nemzet iránti megbecsülésüket hangoztatták, továbbá azt, hogy a megmenekült zsidók 80%-a a magyaroknak köszönheti az életét (itt föltehetően a Magyarországra, Budapestre menekítettekre gondoltak elsősorban). A pozsonyi református gyülekezet pedig helyet adott a szintén ellenségnek tekintett csehtestvér egyház istentiszteleteinek.

 

A visszatért Felvidék magyar irodalma

Kulcsszavak:

Már a két háború között is elméletet konstruáltak abból a tényből, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom egy-egy jelentősebb verses vagy prózaköteten kívül főként az értekezésben, pamfletben, közírásban jutott el a legmagasabb színtre. A második világháború éveiben is egyértelműen az emlékezésben, a publicisztikában, esszében, tanulmányban érték el a legmagasabb nívót a volt csehszlovákiai magyar alkotók. Néhány témát az összmagyar irodalomban is ők dolgoztak föl legelőször, vagy a legszakszerűbben. Az egyik témakör az első kisebbségi korszaknak, s az onnan eredő mentalitásnak a földolgozása. Az első munka e témában a Prágai Magyar Hírlap egyik irányítójának, s az utódlap, a Felvidéki Magyar Hírlap kulcsemberének, Szvatkó Pálnak vázlatos, de több szempontot fölvető, 1938-as összefoglalása (A visszatért magyarok); ennél maradandóbbak Jócsik Lajos könyvei, az Iskola a magyarságra. Egy nemzedék élete húszéves kisebbségben (1939) című vallomása-emlékezése, illetve Idegen igában. Ez a problematika még a korszak végén is megjelenik (Kovács Endre: Két háború közt, 1944). Magyarország társadalmának a kisebbségi tapasztalatok segítségével történő átalakításának igénye jelenik meg például Vass László, Dobossy László és Krammer Jenő tanulmányaiban is. A szlovák–magyar együttélés, együttműködés esélyeit Borsody István (A magyar–szlovák kérdés alapvonalai, 1939), Sziklay László, Vájlok Sándor igyekeztek földolgozni, irodalomtörténeti, kapcsolattörténeti tanulmányokban, füzetekben. A csehszlovák emigráció tevékenységével szintén Borsody és Vájlok foglalkoztak legtöbbet; a szlovák–magyar határviták tudományos igényű földolgozását a demográfiai ismeretek birtokában gróf Révay István végezte el (A Belvederi magyar–szlovák határ, 1941). Elkészült a csehszlovákiai magyar irodalom története első szakaszának monografikus fölmérése is: Kemény [G.] Gábor: Így tűnt el egy gondolat. A felvidéki magyar irodalom története (1918–1938). A mentalitásbeli eltéréseket, a magyarországi folyamatokat a kisebbségi helyzetet átélt közéleti ember szemével Jócsik Hazatérés, tájékozódás (1941) című könyve foglalta össze a leginvenciózusabban.
A decentralizáció eredményeként 1942–1944 között Kassán új regionális folyóirat jelent meg, Új Magyar Múzeum címmel; főszerkesztője Sziklay László lett. A harcos neokatolicizmust képviselte a Prohászka Köröknek a korábbról fönnmaradt Új Élet című folyóirata. A háborús években András Károly és Sinkó Ferenc szerkesztették, s hasábjain kezdett publikálni Janics Kálmán.

 

Párttagolódás Magyarországon 1939-ben

A visszacsatolt területeken működő Egyesült Magyar Pártban a magyarországi reformerők erős potenciális szövetségest láttak, de hamarosan kiderült, hogy Budapesten a politikai diskurzusban a jogegyenlőség és a szociális igazság elve szembekerül egymással. A párt 1939. januári érsekújvári kongresszusán elfogadott program (megjelent a Felvidéki Magyar Hírlap január 22-i számában) egyszerre foglalt magában néhány fontos demokratikus és szociális követelést, és a szélsőjobboldali radikalizmus néhány programpontját. Szerepel benne az általános, egyenlő, nőkre is kiterjedő titkos választójog az írni-olvasni tudók számára, a radikális földreform, bürokráciaellenesség, a születési előjogok eltörlése, szociális biztosítások az iparban és a kereskedelemben dolgozók számára, a munkások részesedése a vállalat jövedelméből, tandíjreform, a gyermekmunka korlátozása. Ezek természetesen az ország akkori állapotában nem voltak megvalósíthatók, illetve egy időben bevezethetők. A másik oldalon körülírva ott szerepelt a programban a szekularizáció igénye, a sajtó "nemzeti kézbe adása", illetve a zsidók korlátozása a művelődési, gazdasági és szociális életben, illetve az ezt célzó törvény megalkotása. A programon alighanem ott van a szélsőjobboldali forradalmat felülről irányító-kanalizáló Imrédy Béla miniszterelnök keze nyoma, illetve úgy tudjuk, hogy a programot egyeztették vele. A kormányzati szintre emelt jobboldali radikalizmus újabb lépése az egyébként a második zsidótörvény beterjesztésére készülő Imrédy részéről a Magyar Élet Mozgalom megszervezése; ebben Jaross Andor a helyettese lett.
Az Egyesült Magyar Párt prominenseinek reformszándékait azonban aligha lehet kétségbe vonni. Helyzetüket meghatározta, hogy a reformnak ha volt egyáltalán, csak a szélsőjobboldalról volt esélye. Csatlakozásukat Imrédy azzal is előkészítette, hogy nem takarékoskodott a nekik kiutalt címekkel és pozíciókkal.
A párt országgyűlési képviselőivel szemben Szüllő Géza maradt a reformkonzervativizmus egyetlen képviselője, illetve néhány mellette nyilatkozó, de inkognitóban maradó felvidéki konzervatív-liberális, vélhetően arisztokrata. Ez utóbbi érvelésmód fontos eleme volt, hogy Jarossnak nem kellett volna beleavatkoznia a belső politikai életbe, hanem a visszatért közösséget kellett volna képviselnie. Azért történt így, mert rabjául esett a szudétanémet programnak, a népi elvnek és a vezérelméletnek, s ezekkel szemben negligálta a magyar közjogot és az alkotmányos szellemet. Ezzel szemben a megmaradt konzervatívok továbbra is ragaszkodnak az alkotmányossághoz, a függetlenséghez és az önkormányzatiság eszményéhez. Amikor a radikalizálódó Jarossék Bethlen Istvánt is támadni kezdték a lapjukban, a Felvidéki Magyar Hírlapban, Esterházy János Bethlen és Szüllő mellett foglalt állást (és ezzel végképp megromlott Jarossal való kapcsolata).

 

Magyar irodalom az első Szlovák Köztársaságban

Kulcsszavak:

A bécsi döntés után az írók kis töredéke maradt Szlovákiában (Pozsonyban, Nyitrán, Eperjesen és a szórványokban is), akik a korabeli értékelés szerint is szinte hivatásszerűen vállalták a kisebbségi sorsot. A második kisebbség létállapota azonban sem a lírában, sem az epikában nem talált igazi kifejező erőre. A tanulmány (és az esszé) vált a korszakban meghatározóvá, a kérdésről tanulmányt író Környei Elek szerint azért, mert "ez felelt meg legjobban a cselekvésre hatni akaró, tenni vágyó, nemzetét nevelni kívánó író típusának". Az új helyzet lírai megfogalmazása első sikeres opuszának Környei Ásgúthy Erzsébet Add tovább a lángot! című versét minősítette. Az egymásrautaltság felismerése, a helytálláskultusz és a szülőföld kapcsolata, az anyanyelv védelme az írásbeliségben hamar tükröződött, tematikusan viszont a történeti és művelődéstörténeti hagyomány vált a szövegek tárgyává; jó néhány honismereti – az új ország egy-egy magyarok is lakta kistáját leíró – esszé is megszületett. Fontos volt a nyugat-európai kultúrhagyományhoz való tételes kapcsolódás (Környei Elek), a Nyugat folyóirat (Juhász Gyula, Móricz Zsigmond, Babits Mihály – Peéry Rezső és Szalatnai Rezső szövegeiben), az új magyar zenei élet nagyjai (Bartók Kodály) tradíciójának, továbbá az innen elszármazott vagy ide kötődő történelmi személyiségek (Balassi Bálint, II. Rákóczi Ferenc, Fadrusz János és mások) megidézése. A szépirodalomnak – tőkeereős könyvkiadói vállalkozás híján is – elsődleges megjelenési helye voltak a két jelentős napilap, az Esti Újság és a Magyar Hírlap, illetve a Magyar Párt és a Toldy Kör naptárai. Néhány egy-két kiadványt gondozó cég (például Veritas) mellett a Toldy Kör volt az is, amelyik egységes kiallítású, általában egyíves füzetsorozataiban (Szlovákiai Magyar Füzetek, Szlovákiai Magyar Honismereti Könyvtár, Szlovákiai Magyar Irodalmi Füzetek, Szlovákiai Magyar Művelődési Könyvtár, Szlovákiai Magyarok Kincsestára, Szlovákiai Magyarok Könyvtára) és egy nagyobb alakú és terjedelmű sorozatban (Bibliotheka Istropolitana) a fenti kultúrtradíciót ápolta. Néhány kiemelkedő munka a sorozatokból (Peéry Rezső említett esszéje mellett): Németh István László: A szlovákiai magyar zenekultúra mérlege, Arany A. László: A szlovákiai magyarság néprajza, Pozsonyi Anna: Az otthon igézete; de itt jelent meg Győry Dezső a közössége magatartását akkori és későbbi megítélés szerint is hűen kifejező Emberi hang című verskompozíciója. A korszak legjelesebb, legérzékenyebb szépíróinak Ásgúthy Erzsébetet és Pozsonyi Annát tekintették. A fontosabb kiadványok egy része budapesti kiadók gondozásában jelent meg, mint például A szlovákiai magyarság élete 1938–1942 című tanulmánygyűjtemény. 1941-től az írók kísérletet tettek egy érdekvédelmi szervezet létrehozására (Szlovenszkói Magyar Irodalmi Céh, vezetője Ásgúthy Erzsébet lett volna). Ez a szerveződés különféle ellenérdekeltségek miatt zátonyra futott. E tervezgetés idején 72 tollforgatót írtak össze, ebből 48 volt pozsonyi, 24 pedig vidéken élt. Nagy részük természetesen nem volt professzionális író, e korszakban azonban – tekintve az írás ekkori társadalmi funkcióját – többük szerepe túlnőtt valódi jelentőségükön.

 

Magyar politikai érdekképviselet a Szlovák Köztársaságban

A Szlovák Köztársaság 1939-es alkotmánya megkülönböztette az állam területén "meghonosodott" és az egyéb "nemzetiségi csoportok"-at; az előbbiek számára elismerte a kulturális és a politikai szervezkedés jogát (93. §. I. bek.), sőt bejegyzett politikai pártjaik révén az államhatalomban való részesedésük jogát is (59. §.). Ebbe a csoportba a németek mellett a magyarok és a ruszinok tartoztak (az utóbbiaknak azonban nem volt pártjuk). A gyakorlatban a németek számára már az autonóm kormány idején államtitkárságot létesítettek, mely a köztársaságban is fönnmaradt, bizonyos szervezeteik támogatást kaptak a költségvetésből, önálló osztályuk volt az iskolai és nemzetművelődési minisztérium mellett, és létrehozhatták fegyveres alakulatukat (Freiwillige Schutzstaffel – FS); összességében "állam az államban" pozíciót foglaltak el. A Deutsche Partei elnöke, Franz Karmasin a Szlovákiában is berendezkedő német belügyi szervekre támaszkodhatott. A másik póluson a csehek és a zsidók álltak, akiknek üldözése már az állam megalakulása után megkezdődött, noha az alkotmány elméletileg minden polgár számára biztosította "az élet, a szabadság és a vagyon védelmét (81. §.)." Az Egyesült Magyar Párt utódpártjának, a Magyar Pártnak regisztrálására csak 1941 novemberében került sor, miután Magyarországon engedélyezték a szlovák egységpárt, a Strana slovenskej národnej jednoty működését. Az említett időpont előtt általános gyakorlat volt a Magyar Párt belső ellenségként való kezelése; a házkutatások és egyéb zaklatások később sem szűntek meg teljesen, noha a magyarok nem szűntek meg lojalitásukat hangoztatni. A párt 1938 decemberében, a főhatalmat gyakorló Hlinka Szlovák Néppártja által rendezett választásokon egy mandátumot kapott a hivatalos listán – parlamenti képviselője Esterházy János pártelnök lett. Esterházy szerepét a szlovák és a magyar történetírás általában ellentétesen ítéli meg, vannak, akik kollaboránsnak minősítik, a magyar szakirodalomban főként a totalitárius intézkedések bírálójaként szerepel. A koncentrációs táborok, a személyi jogok korlátozása kapcsán elhangzott beszédei ma egyértelműen ellenzékieknek tűnnek föl. A szlovákiai magyar kisebbség politikai aktivitása gyakorlatilag kimerült Esterházy parlamenti tevékenységében, továbbá abban, hogy Magyarországon többször közbenjárt az ottani szlovákok érdekében. A Magyar Párt működése alatt sohasem vált náci típusú szervezetté, noha egy néhány fős belső ellenzék folyamatosan szorgalmazta ezt.

 

Magyar sajtó az első Szlovák Köztársaságban

A már korábban is elégtelennek tartott intézményi keretek a Szlovák Köztársaságban tovább szűkültek. A Nyitramegyei Szemle, a Nyitravármegye, a Szepességi Híradó és az (eperjesi) Új Világ című hetilapok az első években még megjelenhettek, később egy-két hitbuzgalmi lapon és kétnyelvű szakmai közlönyön kívül jóformán csak két pozsonyi napilap maradt meg. Az Új Hírek, a Magyar Párt néplapja, és egy délelőtti bulvárlap, az Esti Újság, amelyet a párt ekkor vett meg, és Somos Elemér, az új főszerkesztő alakította át többszólamú, kulturális közleményekben gazdag reggeli lappá. A munkatársak kiutasításán, a terjedelmi korlátozásokon, a cenzúrán kívül a pozsonyi magyar sajtónak a tömegszenvedélyekkel is számolnia kellett: 1939-ben, a bécsi döntés évfordulóján a fölheccelt tömeg földúlta az Esti Újság szerkesztőségét, 1941 végén pedig, a szerkesztőség majd' minden tagjának letartóztatása után a lapot betiltották. Szalatnai Rezső szerint az Új Híreket – miután főszerkesztője, Floch István belehalt több hónapos bebörtönöztetése idején elhatalmasodott betegségébe – új szerkesztői náci lappá kívánták alakítani, ezért Esterházy maga szüntette be. A betiltások részben a viszonossági elvben lelik magyarázatukat: a magyarországi szlovákoknak egyetlen, Érsekújvárban megjelenő hetilapjuk volt (Slovenská jednota). Amikor Esterházy kijárta egy ottani szlovák napilap engedélyezését, illetve a Slovenská jednota napilappá való átalakítását, Pozsonyban is lehetővé vált egy tetszőleges terjedelmű napilap (Magyar Hírlap) és egy hetilap (Magyar Néplap) megjelentetése. A Magyar Hírlapban Somos keze alatt az Esti Újsághoz hasonlóan nagy teret kapott a kultúra, főképp Szalatnai Rezső és Peéry Rezső művelődéstörténeti esszéiben és publicisztikájában. A lapok, bár az állam által erőltetett teminológiát is használták, nyíltan a kisközösség értékeit védő humanista, konzervatív liberális eszméket hangoztattak, a történelmi együttélés és a hiteles kereszténység példáit elevenítették föl, a hivatalos közlemények számára pedig semleges, sőt kétkedő nyelvezetet dolgoztak ki. A Magyar Párton belüli németbarát ellenzék a magyarországi nyilas hatalomátvételt követően kísérletet tett egy a háború folytatására buzdító napilap létrehozására. 1944 őszén, amikor Esterházy utasítást adott a Magyar Hírlap beszüntetésére, annak felszerelését, eszközeit a Waffen SS egyik különítménye lefoglalta, ennek révén jött létre német támogatással a Magyar Szó című, rövid életű náci lap Brogyányi Kálmán szerkesztésében. Ennek azonban – szemben Somos lapjaival – nem volt sem tekintélye, sem közönsége.

 

Keresés a tudástárban

selye