A prágai tavasz évtizede (1960-1968)

Az 1965. évi csallóközi árvíz

A dél-szlovákiai magyarságra és szülőföldjére azonban egy tragikus esemény, az 1965. évi csallóközi árvíz hívta fel az ország figyelmét. Előbb 1965. június 15-én Pat község fölött, majd két nappal később, június 17-én a délelőtti órákban Csicsónál a közel három hónapja megáradt Duna átszakította a gátat és egy-két nap alatt 1200 négyzetkilométernyi területet árasztott el a komáromi, szerdahelyi, érsekújvári járások területén. Összesen 37 községet kellett kiüríteni, az árvíz miatt települések tucatjait heteken keresztül nem lehetett megközelíteni. Komáromba például napokon át csak Magyarország felől lehetett bejutni, a várost ugyanis egy-másfél méteres áradat vette körbe a Duna bal partján. Házak százai dőltek össze, rengeteg kár keletkezett az árvíz sújtotta falvakban, üzemekben.
Amikor július közepe felé, közel egyhónapos küzdelem után, levonult az árvíz, az egész ország megmozdult a csallóköziek segítségére. A magyarok lakta vidék gondjairól az újságokon, rádión keresztül ekkor értesült az egész ország, sok ezer cseh és szlovák önkéntes először szembesült azzal, hogy az országnak akadnak olyan területei, ahol szinte kizárólag magyarok élnek. Az újjáépítésben nyújtott segítség a szemtanúk és a források szerint nagy mértékben segített lerombolni a mindkét oldalon meglévő előítéleteket.
A hatalmas építkezések során újjáépült és fejlődésnek indult az árvíz alatt nagy károkat szenvedett Gúta, szomszédságában a Vág-Duna partján pedig felépült a csehszlovák ifjúsági táborok segítségével Ifjúságfalva.
Ezzel együtt a dél-szlovákiai régió etnikai, nyelvi különbözősége, a magyar identitás ereje a szlovákiai magyar közösséggel közvetlen kapcsolatba kerülő többségi népesség körében gyakran ambivalens reakciókat is kiváltott. Ekkortól kezdve hangoztatják cseh és szlovák nacionalista körökben a dél-szlovákiai magyarok szlovák nyelvvel szembeni ellenállását, a szlovák nyelv intenzívebb oktatásának szükségességét.
Az árvíz felgyorsította a régóta tervezett közös csehszlovák-magyar dunai vízlépcső terveinek előkészítését, de a szerződés aláírására az 1968-1969. évi csehszlovákiai válság miatt csak 1971-ben került sor.

 

A dél-szlovákiai régió periferizálódása

A dél-szlovákiai magyar régiók jórészt kimaradtak az “ötvenes évek” nagy beruházásaiból: a vágsellyei műtrágyagyár és a kassai vasmű építése csak a korszak végén kezdődött el. Ekkorra a földjüket, s azzal együtt hagyományos megélhetési forrásukat elveszített emberek elindultak Csehszlovákia extenzív fejlődési pályára állított nehézipari, energetikai építkezéseire, Brünn, Prága, Pozsony ipari kombinátjaiba, építkezéseire, Ostrava, Karviná, Handlova bányáiba, a Vág-völgyi duzzasztógátakhoz- ás áramtermelőkhöz, illetve az azokra telepített ipartelepekre. A dél-szlovákiai járási székhelyek a “szocialista iparosításnak” ebből az első szakaszából csak igen kis mértékben profitáltak: a javítóműhelyek, gépszerelők és építőipari vállalatok mindazonáltal egyre több munkaerőt voltak képesek foglalkoztatni: a szlovákiai magyar falusi férfi- és egyre több női ipari alkalmazotti réteg fokozatosan részesévé lett a napi munkaerő-ingázásnak. A rendkívül kezdetleges közlekedési feltételek mellett az ingázás egyre többeket állított választás elé: maradjanak-e szülőfalujukban vagy költözzenek be a járási székhelyre, vagy éppen Pozsonyba, Nyitrára, Kassára, vagy esetleg még távolabbra, Cseh- vagy Morvaországba.
A szlovákiai magyarok tízezrei, a keresőképes aktív népesség egynegyede számára az 1960-as években magyarlakta vidékeken, saját járásuk területén nem akadt munka. A helybeli munkalehetőség hiányában tehát “önként” indultak el Csehországba vagy távoli szlovák vidékekre, hogy munkát találhassanak. Ezzel együtt a munkaképes szlovákiai magyar népességnek a dunaszerdahelyi járásban mindössze 1,8 a komáromiban pedig 6,7 százaléka dolgozott ekkor valamely ipari ágazatban. A szlovákiai átlag meghaladta a 10 százalékot.
Csehszlovákia többségi polgárai egyre többször találkozhattak a prágai, pozsonyi építkezéseken és más munkahelyeken a szülőföldjüktől távolra keveredő magyarokkal.

 

„Adósságtörlesztés”

Kulcsszavak:

A(z irodalmi) sematizmust a Tőzsér Árpád kirobbantotta Egy szemlélet ellen-vita és Fábry Zoltán Antisematizmusa zárta le 1963–1964-ben. A prózapoétikai korszerűség-igény és a nemzetiségi önvizsgálat találkozik Dobos László regényeiben (Messze voltak a csillagok, 1963; Földönfutók, 1967); Rácz Olivér (Megtudtam, hogy élsz, 1963) és Mács József (Adósságtörlesztés, 1968) regényeit a csehszlovákiai magyarság második világháború alatti és utáni megpróbáltatásai mozgatják. Duba Gyula novelláiban és regényében (Szabadesés, 1968) a faluról városba került értelmiségi prototípusával találkozunk. Fordulat állt be Bábi Tibor létfilozófiai, Ozsvald Árpád mítoszvilágot felidéző, Dénes György árnyalt lelkiségű, illetve a modern személyiség csapdáit körbejáró Cselényi László, Tőzsér Árpád és Zs. Nagy Lajos költészetében; sikeres nemzedékközi indulás Gál Sándoré. Az évtized végére együtt van az irodalomba új élményanyagot és eszményeket hozó Vetés-nemzedék. A fasizmus természetrajza Fábry Zoltán könyve, az Európa elrablása (1966); a Stószi délelőttök (1968) az 1946-os A vádlott megszólalt is közli. A két háború közti kisebbségi szellemi-irodalmi életről Turczel Lajos írt monográfiát (Két kor mezsgyéjén, 1967). A csehszlovákiai magyar tudományosság lehetőségeit vetíti előre Püspöki Nagy Péter (Püspöki mezőváros története, 1968), illetve szociológiai felméréseivel Kardos István; történeti írásaival Janics Kálmán és Gyönyör József. 1968-ban Ótátrafüreden a kisebbségi tudományosság helyzetéről, kilátásairól rendezett tanácskozásra került sor. Jelentősebb lap már nem, néhány fontos melléklet, melléklap viszont ekkoriban is indult (Hét: Fórum, 1960; Új Szó: Vasárnapi Új Szó, 1968; Nő: Barátnő, 1969). 1967-ben megalakult a Tatran Kiadó Magyar Üzeme, 1969-ben a Madách Könyvkiadó. Az 1968-as reformfolyamatok a csehszlovákiai magyar szellemi-irodalmi és közélet addig sosem tapasztalt pezsgését eredményezték.

 

Anyanyelvű, kétnyelvű vagy szlovák iskolában?

Az 1960-as alkotmánytörvény a csehszlovákiai magyar oktatásügyre is alapvető befolyással volt (biztosítva például a magyar, az ukrán és a lengyel gyermekek anyanyelvű oktatáshoz és művelődéshez való jogát). A 186. számú iskolatörvény ugyanezen évben általánosan kötelezővé tette a kilencéves alapiskolai képzést, kimondva, hogy a magyar, ukrán és lengyel tanulók számára létesített iskolákban az adott nemzetiség anyanyelvén folyik az oktatás. Vagyis lényegében ez a törvény legalizálta 1948 után az országban a magyar iskolákat, s erre épült rá a szlovákiai magyar iskolarendszer. De – miközben az 1968/144. számú alkotmánytörvény is megerősítette az anyanyelvi művelődéshez való jogot – ebben az évtizedben már egyre érzékelhetőbbé váltak azok a törekvések is, amelyek a magyar nemzetiségű diákokat a szlovák nyelven való tanulás felé igyekeztek terelni. 1965-ben az általános iskolák integrációja címén szüntették meg a kisközségek egy-két osztályos iskoláit és osztották be tanulóikat nagyobb falvak iskoláihoz, majd 1966-tól az iskola-összevonások jelentettek újabb veszélyt a magyar iskolákra is. Az 1960-as évek végére Szlovákiában tizenhárom magyar nyelvű gimnázium működött, s további kilencben voltak magyar tannyelvű osztályok, tagozatok. A magyar vagy részben magyar tanítási nyelvű szakközépiskolai hálózatot nyolc önálló igazgatású magyar és tizenhárom vegyes tannyelvű oktatási intézmény alkotta, miközben ez időben már csak egy-két szakközépiskola nyitott új magyar osztályokat. A magyar tannyelvű szakmunkásképzés továbbra is mostoha helyzetben maradt, a magyar nemzetiségű szakmunkástanulóknak még az évtized végére is csupán kevesebb, mint a fele tanulhatott magyar vagy részben magyar nyelven. S noha a felsőoktatásban részt vevő magyar diákok aránya mindig is jóval alacsonyabb volt a magyar lakosság országos arányánál, ez az arányszám az 1960-as években tovább romlott.

 

Korszerűség, minőség, önvizsgálat

Az 1950–1960-as évek fordulójára alapvetően kialakult a csehszlovákiai magyar művelődés és oktatás, szellemi-művészeti élet 1989-ig már nem sokban változó intézményi hálózata, szerkezete, s egyre inkább egyfajta erőteljes nyitottság- és minőségigény, érték- és önszemléletváltás, dichotomikus hagyomány- és jövőkeresés jelentkezésének lehettünk tanúi (hátterükben az 1956-os szovjet pártkongresszussal, az országos reformfolyamatokkal, az egymást követő, különböző indíttatású csehszlovák–magyar államközi szerződésekkel, miközben a cseh és a szlovák nyelvet elsajátító új nemzedék számára az e kultúrák általi tájékozódás is lehetővé vált). Példa mindezekre – más átfogó tudományos felmérések mellett – az a csehszlovákiai magyar értelmiség helyzetéről folyt két széles körű eszmecsere (1965, 1968), amelyek – a reálértelmiségnek is első ízben keresve helyet a csehszlovákiai magyar szellemi és közéletben – már bizonyos nemzeti kisebbségi tudományos fórumok igényét is felvetették. A Csemadok felerősödött társadalmi-politikai szerepvállalásával a kisebbségi önérdek-érvényesítés egyik legfontosabb fóruma lett. Az 1960-as évek újabb értelmiségi nemzedékváltásának műhelyei a prágai és a pozsonyi magyar egyetemisták kezdeményezte ifjúsági klubok, illetve 1965-től a Nyári Ifjúsági Találkozók voltak (a folyamat végén a kényszerűen rövid életű Magyar Ifjúsági Szövetséggel). Az 1965-ös csallóközi árvíz, valamint a szlovák nacionalizmus felerősödése a csehszlovákiai magyarság önreflexiós és önartikulációs folyamatait stimulálta. Némiképpen felértékelődött a nemzeti kisebbségi egyházak szerepe az anyanyelvi kultúra fenntartásában. 1968. augusztus 20-a sokkja, s a következő két évtized visszarendeződése a (cseh)szlovákiai magyarság történetének legmegrázóbb közösségi élményei és tapasztalatai közé tartozik, s a megváltozott politikai kurzushoz illesztett stratégiák és taktikák, magatartásformák kialakítását kívánta meg tőle.

 

A koloději tárgyalásoktól az 1968. évi nemzetiségi törvényig

A KB-utasításra elkészült 1968. márciusi CSEMADOK-állásfoglalás tehát egy korlátozott kisebbségi kulturális önigazgatási modell megvalósítását vázolta fel. Ennek jegyében kezdődtek el a Prága melletti Kolodejben május 27-én - a miniszterelnök-helyettessé kinevezett Gustáv Husák irányításával - azok a tárgyalások, amelyek egyrészt a cseh-szlovák föderáció megteremtését, másrészt a nemzetiségi alkotmánytörvény megalkotását tűzték ki célul. A magyar, ukrán és lengyel nemzetiségi szövetségek vezetőinek minden erőfeszítése ellenére sem sikerült elérnie azt, hogy a CSKP májusi akcióprogramjában is rendezőelvként szereplő önigazgatási elvet a nemzetiségek új alkotmányjogi helyzetének kialakításában is alkalmazzák. A nemzetiségi albizottság legbefolyásosabb szlovák tagjai elutasították azt a prágai pártvezetés által is támogatott javaslatot, hogy a nemzetiségi alkotmánytörvény alapja a nemzetiségi szövetségek által benyújtott tervezet legyen.
Ez az elképzelés a CSKP 1968 nyarán elkészült akcióprogramjának is részét alkotta. A prágai tavasz ígéretes reformküzdelmét rövid egy-két hónap alatt felszámolta a varsói szerződés öt tagállamának, köztük a kádéri Magyarországnak 1968. augusztus 21-i katonai intervenciója, illetve az azt követő átrendeződés, amelyet 1968 szeptemberétől a feltétlen Moszkva-barát Bilak-Jindra-Jakes-féle trió támogatását megszerezve maga Gustáv Husák irányított.
Az 1968 októberében a prágai nemzetgyűlés elé terjesztett föderációs és nemzetiségi törvényjavaslat sorsát is megpecsételte a katonai intervenció, illetve a visszarendeződés. Jóllehet a parlament által formálisan elfogadott és a távirati iroda által 1968. október 28-án közreadott 1968. évi 144. számú nemzetiségi törvény első változatának szövegében továbbra is ott szerepelt a nemzetiségi önigazgatás mint a kérdés rendezésének alapelve, a hivatalos változatban erről azonban már szó sem esett. A föderációs és a nemzetiségi alkotmánytörvény politikai előkészítésével megbízott Gustáv Husák, az egyre erősebb támadásoknak kitett Dubcek akkor még nélkülözhetetlen beleegyezését bizonyára könnyedén megszerezve, a prágai ősz zavarosában egyszerűen kiiktatta a törvényből a nemzetiségi önigazgatásra utaló paragrafusokat, s egyszerű sajtóbeli helyesbítés útján a csehszlovákiai lapokban, köztük az Új Szóban is 1968. november 7-én egészen más szövegezésű törvényt tett közzé, amely a következő két évtizedben minden jogtiprás eltakarására alkalmas fügefalevélnek bizonyult.
Az 1969. január 1-jével életbelépett föderációs törvény értelmében létrejött Szlovák Köztársaság kormányában Dobos Lászlót tárca nélküli nemzetiségi miniszterré nevezték ki, majd február 14-én még a Nemzetiségi Tanács is megalakult a Szlovák Nemzeti Tanácson belül. Létrejött a szlovák kormányhivatal mellett a Nemzetiségi Titkárság is. Ugyanakkor a nemzetiségi egyenjogúsítás beígért törvényi biztosítékai már sohasem születhettek meg.

 

A prágai tavasz és a szlovákiai magyar kérdés

A CSKP élére 1968 januárjában megválasztott Alexander Dubcek, azt megelőzően a szlovák párt főtitkára volt: a nevével fémjelzett reformfolyamatban a párt és a közélet demokratizálása, a gazdasági reform beindítása mellett harmadikként feltétlenül a cseh-szlovák viszony és a nemzetiségi kérdés rendezését célzó erőfeszítéseket kell hangsúlyos elemként megemlítenünk.
A kisebbségi kérdésben a CSKP januári határozatai a kisebbségi jogok törvényi szabályozását, a kisebbségi szervezetek és az állami intézmények jobb együttműködését jelölték meg a legfontosabb feladatoknak. Ennek jegyében a két szlovákiai kisebbségi szervezetet, az Ukrán Dolgozók Kulturális Szövetségét és a Csemadokot egyaránt felszólították, hogy rövid időn belül dolgozzák ki elképzeléseiket.
A Lőrincz Gyula vezette Csemadok négy korábbi beadvány javaslatait is felhasználva 1968. március 14-én az Új Szó hasábjain közzé is tette javaslatát, amivel valójában egy hosszú és szenvedélyes nemzetiségi vita vette kezdetét Szlovákiában. A Csemadok-nyilatkozat a kommunista pár dubčeki vezetésének megújhodási politikáját maximális mértékben támogatva abból az alaptételből indult ki, hogy Csehszlovákiában két nemzet és több nemzetiség él: ”A nemzetiségi kérdés megoldása nem jelentheti csak a nemzetek egymáshoz való viszonyának megoldását, hanem a teljes egyenjogúság szellemében kell megoldani a nemzetiségek kérdését is” – szögezte le a szlovákiai magyar szervezet nyilatkozata.
A megoldás alapelveként Lőrinczék javasolták a két nemzeti tagköztársaság föderációjának létrehozását, illetve “ennek megfelelően rendezni a csehszlovákiai magyar és a többi nemzetiség államjogi helyzetét az önigazgatás elvei alapján”. Az önigazgatás elvét a nyilatkozat szerint csak abban az esetben lehet reális rendezési elvként elfogadni, ha egyrészt mindenki elfogadja, hogy “a nemzetiségek a Csehszlovák Szocialista Köztársaság szerves részét képezik”, ugyanakkor a “nemzetiségek nemcsak mint egyedek, egyenjogú polgárai hazánknak, hanem mint társadalmi csoportok is.” A nyilatkozat végső konklúziója annak kinyilvánítása volt, hogy a “nemzetek és a nemzetiségek egyenjogúak”.
A kollektív kisebbségi jogok és az önigazgatás elvének alapján a Csemadok-dokumentum arányos nemzetiségi részvételt követelt a politikai, közigazgatási, gazdasági és államhatalmi szervek munkájában. Ennek érdekében a Szlovák Nemzeti Tanácson, a prágai nemzetgyűlésen, valamint a kerületi nemzeti bizottságokon belül nemzetiségi bizottságot, a szlovák megbízotti hivatalon (azaz a szlovákiai kormányon) belül pedig önálló nemzetiségi tárca kialakítását sürgették a nyilatkozat készítői. A dokumentum az 1960. évi közigazgatási beosztás reformját is szorgalmazták, mert szerintük a nagyjárások “a nemzetek és nemzetiségek egységének elmélyítése helyett a nemzetiségi súrlódások alapjául szolgáltak”. A Csemadok-nyilatkozat kitért a jogfosztottság éveinek érvényben lévő jogszabályainak érvénytelenítésére, a szlovákiai magyar iskola- és művelődésügy megújításának feladataira is.
A szlovákiai magyar kulturális szervezet jól időzített és átgondolt politikai kezdeményezése felemás fogadtatásra talált: a nacionalista szlovák erők, mindenekelőtt a Matica slovenská és a dél-szlovákiai szlovákok képviselői részéről heves bírálatokat váltott ki, a pártvezetésen belül azonban kezdetben támogatásra talál a javaslatok többsége. A pártvezetés valószínűleg azt is méltányolta, hogy az ukrán szövetségtől eltérően a Csemadok nem vetette fel a magyar területi autonómia kérdését.

 

A csehszlovák és a szlovák kommunista párt az 1960-as években

A totális hatalomgyakorlás és ellenőrzés valamennyi lehetséges eszközével rendelkező állampárt vezetői a népi demokrácia feladatait Csehszlovákiában 1960-ban teljesítve látták, és ezért meghirdették a kommunizmus építésének útján a szocialista szakasz kezdetét. Az ország neve Csehszlovák Szocialista Köztársasággá változott, amihez új alkotmány is illett. Ennek a kisebbség szempontjából egyetlen fontos hozadéka az volt, hogy a kisebbségek egyenjogúsága deklaratíve bekerült a csehszlovák alaptörvénybe.
A Jozef Lenárt vezette új szlovák kommunista vezető garnitúra ráérzett annak szükségességére, hogy előbb-utóbb pótolni kell az állampárt hiányzó nemzeti dimenzióját. Ez a felismerés igen rövid időn belül a kisebbségekkel szembeni politikában is megjelent, mégpedig a "nemzetiségi nyelvpolitika" fontosságának hangsúlyozása révén. Az egész korszak ideológiai kulcsfogalmára, a proletár internacionalizmusra hivatkozva hangzottak el az 1960-as évek elejétől egyre nyomatékosabban a magyar rendezvények hivatalos szlovák szónokainak figyelmeztetései: tessék szlovákul tanulni, mert a többségi nyelv ismerete nélkül nincs reális nemzetiségi egyenjogúság, nincs igazi proletár internacionalizmus, nincs testvériség. A kommunista ideológusok addig keresték azt, ami a népeket összeköti, amíg ráakadtak arra, ami őket a legnyilvánvalóbban elválasztja, a nyelvi különbségre, az anyanyelvhez való makacs és igaz kommunisták számára mindig is érthetetlen ragaszkodásra.
A Husák-Novomesky-Clementis-féle csoport 1963. évi magyar szempontból fölöttébb felemás politikai rehabilitációja után a szlovák közéletben a cseh-szlovák viszony mellett törvényszerűen a szlovák-magyar viszony újragondolásának szükségessége is felmerült. Egyáltalán nem volt tehát véletlen, hogy éppen a nemzeti kérdés, természetesen elsősorban a szlovákkérdés vált a dogmatikus Novotny-féle csehszlovák pártvezetést ostromló reformkommunisták trójai lovává. A csehszlovák államalapítás ötvenedik évfordulójára készülő országban mind a csehek, mind pedig a szlovákok amúgyis fokozott érzékenységgel reagáltak a két többségi nemzet viszonyát egyre nyíltabban feszegető publicisztikai írásokra, politikai nyilatkozatokra. A CSKP KB 1967 novemberi ülésén elfogadott határozat megpróbált ugyan elébe menni a várakozásoknak és nagyszabású nemzetiségpolitikai engedményeket, reformokat helyezett kilátásba, de a Novotny-vezetés ezzel a megkésett próbálkozással inkább csak olajat öntött a tűzre.

 

A magyar kérdés a csehszlovák pártállam nemzetiségi politikájában

Az egymást követő Gottwald-, Zápotocky- és Novotny-érák, illetve szlovákiai vonatkozásban a Siroky és Bacílek nevével jelölhető másfél évtized az állampárt és a pártállam politikai instrumentáriumának egybeforrását eredményezte minden területen, így az úgynevezett nemzetiségi politika ideológiai és gyakorlati eszköztárának kialakításában és működtetésében is. Vasil Bilak, a csehszlovák állampárt mesés karriert befutott ruszin szabólegénye a VII. CSEMADOK-kongresszus legelőkelőbb politikai vendégeként a következőképpen summázta az új szakasz kisebbségpolitikai kiindulópontját: "Ma nem kell küzdenünk a jogokért, a szabadságért, a munkáért, mert mindez megvan. Nem kell harcolnunk a kulturális vagy más autonómiáért, mert mi többel rendelkezünk, kezünkben van a politikai hatalom, és így minden a miénk. Államhatalmunk alapját a nemzeti bizottságok képezik. A nemzeti bizottságok gyakorolják a hatalmat a községekben, a járásokban és a kerületekben. Minden egyes nemzeti bizottságnak a cseh, a szlovák, a magyar és az ukrán községekben egyaránt egyforma jogai és kötelességei vannak. A szlovák községekben vagy járásokban ez szlovák, a magyar lakosú községekben vagy járásokban ez magyar kormányzatot jelent."
Még mielőtt a lenini nemzetiségi politika álomvilágába ringatna bennünket az 1959-es idézet, tegyük hozzá azt a mondatot is, amivel beszédének ezt a gondolatfutamát Vasil Bilak lezárta: "Pártunk vezető szerepe a pártszervezetek útján érvényesül. A pártszervek és szervezetek, valamint a nemzeti bizottságok döntenek a gazdasági, kulturális és politikai élet minden kérdésében." Az utókor rezignált bölcsességével mindehhez csak azt tehetjük hozzá, hogy az egész államot meghódító, az állami közigazgatást kisajátító kommunista párt negyven éven át szinte minden kontroll lehetősége nélkül ítélhetett elevenek és holtak felett.
A csehszlovák pártállam ideig-óráig megpróbálta korrigálni a világháború utáni évek etnikai tisztogatásai során elkövetett bűnöket, hibákat. De a kommunista párthatározatokból, köztük “A szlovákiai magyar lakossággal kapcsolatos egyes politikai kérdésekről” címet viselő és külön kiadványban is megjelent 1959. évi szlovák pártdokumentum nyomán a jószándék fokozatosan asszimilációs törekvések kezdték felváltani. A kommunista ideológiai mindenekfelletisége jegyében 60 ezer szlovákiai magyarnak kellett belépnie a Csehszlovák-Szovjet Baráti Társaságban, közel 10 ezer szlovákiai magyar felnőtt kezdett orosz tanfolyamokra járni. Az ötvenes évek sztálinista kultúrája pedig belepett mindent, akár a cementgyárak szürke pora.
Néhány fontos kisebbségi költő (Tőzsér Árpád, Ozsvald Árpád) gondolati lírája, egy-két regény (például Dobos László: Földönfutók-ja) Fábry kortalan korparancs-esszéi, s mellettük az empátia minimumával megírt többségi dolgozatok (Juraj Zvara, Karel Pomaizl korai, 1960-as évek második felében készült munkái), ez minden, amit ebből a rendkívül fontos, ugyanakkor rendkívül szürke és deprimáló másfél évtizedből tartós értékként fel tudunk mutatni. És persze a túlélés közösségformáló öröme, amelyet az 1950. évi népszámlálási mélypont után (354 ezer magyar nemzetiségűt számoltak meg ekkor a biztosok) a szlovákiai magyarság az 1960. évi népszámlálás félmilliót meghaladó lélekszáma jelzett a leginkább egyértelműen.
A mindenfajta külön kisebbségi érdekképviseletet, kulturális, oktatási, regionális, lokális autonómiát kizáró pártállami mindenhatóság körülményei között, a nagy többségében mezőgazdasági szövetkezetekben, ostravai-handlovai szénbányákban, pozsonyi-kassai, Vág-völgyi gyárépítkezéseken ha nem is mindig állami, de államilag ellenőrzött munkaerővé vált kisebbségi magyarság jó ideig alkalmas közegnek tűnhetett az orwelli víziók megvalósítására. A kompakt magyar településterület nyelvi egysége a lakosságcsere, a reszlovakizáció és a fokozatosan kibontakozó iparosítás-városiasodás következtében már az 1950-es évek elejére megbomlott. A legtöbbször igen egyoldalúan értelmezett hivatali, közéleti, köztéri kétnyelvűség pedig ugyancsak igen hatásos eszköznek bizonyult a magyar vidék etnikai jellegének átszínezésére. A legátfogóbb beavatkozásra 1960-ban került sor, amikor az addigi kis területű járásokat egybevonásokkal nagyjárásokká alakították át. Ennek következtében a korábban hét magyar többségű járás helyett mindössze a dunaszerdahelyi és a komáromi járás maradtak többségben a magyarok. Mindez az új járásokon belül a régi járás-székhelyek közötti versengésnek a nemzetiségi rivalizálással való egybekapcsolódását és felerősödését eredményezte. Példaként Galánta és Szered, Nagykapos és Nagymihály, vagy éppen Ipolyság és Léva példáját hozhatjuk fel.

 

„Vajúdó parasztvilág”

Kulcsszavak:

A Csehszlovákiában hosszúra nyúlt “ötvenes évek” kisebbségtörténeti rekonstrukciójának legizgalmasabb kérdéseit alighanem a szlovákiai magyar falvak átalakulásának folyamatában kereshetnénk. Valamirevaló szakmai előzmény, a szövetkezetesítés idején mindenütt megjelenő érdek-összecsapások, indulatok leltárbavétele, feltárása nélkül azonban reménytelen vállalkozás lenne ezekre a kérdésekre választ keresni. A földjét vesztő, s egy ideig még helyben maradó parasztság megzabolázásának, kordában tartásának, majd ingázó és városlakóvá válásának történeti leírása nélkül pedig nem lehet tiszta képünk mai gyötrő gondjaink okairól sem. A hatvanas években érett férfikorba jutó, népi indíttatású kisebbségi értelmiség csalódásait, kiábrándulásait, az apák-nagyapák nemzedékének máig visszhangzó, utólag kíméletlenül igaznak bizonyult vádjait előbb-utóbb szakszerűen fel kell dolgoznunk. Csak így lehetünk képesek szervesen beépíteni a közösségi emlékezetbe az “elsodort” szlovákiai magyar falu, a Duba Gyula és mások által leírt szlovákiai magyar “vajúdó parasztvilág” gazdag tapasztalati anyagát a szlovákiai magyarság önszerveződésének és túlélésének, a többségi népekkel való együttélésének fordulatos történelmében. Az ősi juss elvesztése, a faluközösségek, a nyelvi-felekezeti közösségek szétrombolása, elporladása, a hitehagyottá, sok ezer esetben kommunistává lett, falujától, eredeti közösségétől, nyelvétől, eredeti kultúrájától eltávolódó, első generációs városlakóvá, értelmiségivé lett fiatalság gyökértelenné válása – ilyen és ehhez hasonló jelenségek jelzik a szlovákiai magyar kisebbség közösségi élményanyagát az 1950-1960-as években. Mindeközben fokozatosan újra tudatos kisebbségi közösséggé szerveződött az 1945-48 közötti évek atomizálódott szlovákiai magyarsága.

 

Keresés a tudástárban

selye