Magyarok a sztálinista Csehszlovákiában

A komáromi diákok helytállása 1956-ban

A magyar forradalom idején a csehszlovák pártállam különböző magyar munkaközösségekkel, szervezetekkel, intézményekkel mondatta el a magyarországi eseményekkel kapcsolatos, a forradalmat „ellenforradalomnak” minősítő és elítélő véleményét. A forradalom harmadik napján hasonló nyilatkozatot próbált aláíratni a komáromi magyar gimnázium diákjaival is. A dél-komáromi vasútállomás épületére épp aznap tűzték ki a nemzeti lobogót, ami azt jelezte, hogy a forradalmi erők kezére került a város. A csehszlovák katonák a Duna-híd melletti vámháznál tüzelőállásba állítottak egy ágyút, a parton pedig lövészárkokat és megfigyelőállásokat alakítottak ki.
A komáromi magyar gimnázium, vagy ahogy abban az időben nevezték: tizenegyéves középiskola aulájába ép aznap reggelre hívták össze az iskola diákjait és tanárait, akik között az igazgató kíséretében megjelent és a pódiumon helyet foglalt a tanfelügyelő és a kommunista pártbizottság küldötte. A tanfelügyelő az összehívottak előtt előadta, hogy Magyarországon ellenforradalmi bandák garázdálkodnak, gyilkolják az embereket és üzleteket fosztogatnak. A magyar nép azonban leszámol ezekkel a fasiszta gyilkosokkal, akik azt akarják, hogy Magyarország lépjen ki a Varsói Szerződésből, bontsa fel a Szovjetunióval kötött barátsági és együttműködési szerződést, s a szovjet csapatok vonuljanak ki Magyarországról. A szónoklat után felolvasta az előre elkészített nyilatkozatot, amelyben az állt, hogy a komáromi magyar tannyelvű iskola diákjai elítélik az ellenforradalmi bandák garázdálkodását Magyarországon, s követelik a fegyveres megsemmisítésüket. A tanfelügyelő közölte, hogy a nyilatkozatot elküldik Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának, a csehszlovák kormánynak és a prágai szovjet nagykövetségnek, s felszólította a jelenlévőket, hogy kézfelemeléssel szavazzák meg annak szövegét. Ekkor azonban váratlan dolog történt: egyetlen kéz sem emelkedett a magasba. Az aulában halotti csend uralkodott, mindenki mozdulatlanul ült a helyén. A tanfelügyelő még egyszer felszólította a diákokat a nyilatkozat megszavazására, majd miután ennek sem volt foganatja, fenyegetőzni kezdett: ha nem szavazzák meg a nyilatkozatot, nem tehetik le az érettségit és lőttek a továbbtanulásuknak is. Ezt követően azonban továbbra is hosszú néma csend honolt a teremben, amit az igazgató tört meg azzal, hogy felszólította a diákokat: vonuljanak vissza az osztályokba és folytatódjon a tanítás.
A komáromi diákok bátor helytállása az adott kor viszonyai között rendkívül súlyos következményekkel járhatott volna, a magyar kisebbség hűségét és a párt melletti kiállását hirdető hatalom érdekeinek azonban az felelt meg, hogy „megfeledkezzen” a gimnázium aulájában történtekről.

 

A csehszlovák—magyar államközi viszony alakulása

A magyar diplomácia a második világháborút követő években kitüntetett figyelemmel kísérte a csehszlovákiai fejleményeket, s részletesen dokumentálta a magyar kisebbség jogfosztását, a kitelepítésére, deportálására és vagyonának elkobzására irányuló törekvéseket. A működésében erősen korlátozott, meglehetősen szűk nemzetközi mozgástérrel rendelkező, s a fegyverszüneti egyezmény értelmében a szovjet vezetésű Szövetséges Ellenőrző Bizottság ellenőrzése alá helyezett magyar kormánynak ugyanakkor semmiféle eszköze nem volt, hogy rábírja a csehszlovák kormányt a magyar kisebbséggel szembeni magatartása megváltoztatására. Magyarország a Csehszlovákiában foganatosított sorozatos magyarellenes intézkedésekkel kapcsolatban így ekkor legfeljebb a SZEB-hez fordulhatott panaszaival. Némileg kedvezőbb helyzetet teremtett Magyarország számára a párizsi békeszerződés érvénybe lépése, ill. a csehszlovák—magyar diplomáciai kapcsolatok újrafelvétele (1947. szeptember 15.), majd pedig a mindkét országban bekövetkezett kommunista fordulat. A magyar vezetés 1948—49 folyamán állami és pártvonalon is többször megkereste Prágát, s tudtára adta a csehszlovák vezetésnek, hogy a két ország közötti viszony Moszkva által is sürgetett rendezésének egyik alapfeltétele a csehszlovákiai magyarság jogfosztásának megszüntetése. Ilyen előzmények után 1949. április 16-án írták alá Budapesten a nacionalista politika lezárását és a két ország közötti baráti viszony megteremtését szimbolizáló csehszlovák—magyar barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási egyezmény szimbolizálta. A Csehszlovákia és Magyarország közötti vitás pénzügyi és gazdasági kérdéseket az 1949. július 25-i csorbatói egyezmény rendezte. Ebben a szerződő felek kölcsönösen lemondtak az állam, a közjogi és természetes személyek által a lakosságcsere-egyezmény és a békeszerződés alapján támasztható követelésekről, többek között a lakosságcsere magyar áttelepítettjei által hátrahagyott ingatlanvagyonból fakadó magyar követelésekről. A kétoldalú kapcsolatok, ezen belül pedig a magyar kormány határon túli magyar kisebbségpolitikájában bekövetkezett fordulat meghatározó mozzanata volt az 1951. november 13-án Prágában aláírt csehszlovák—magyar kulturális együttműködési egyezmény. A közel kétéves előkészítést és hosszas egyeztetést követően tető alá hozott egyezményből a csehszlovák ellenállás miatt kimaradt a kisebbségi jogok és a nemzetiségek kölcsönös támogatásának a magyar fél által kezdetben szorgalmazott rögzítése, ami azt jelezte, hogy a magyar párt- és állami vezetés a nemzetiségi kérdést ekkorra már alárendelte az általános kapcsolatoknak. Csehszlovák—magyar viszonylatban ezt követően mintegy két évtizeden keresztül fel sem merült nemcsak a kisebbségi jogok, hanem a nemzetiségek kölcsönös támogatásának és anyaországi kapcsolattartásának kérdése sem.

 

A Csemadok megalakulása és helye a korszak magyar társadalmában

A magyar kisebbség helyzetének rendezésére tett első lépések egyike a magyar kulturális szervezet létrehozása volt. A kommunista pártvezetés által már 1948 nyarán kilátásba helyezett kultúregyesület megszervezése a szlovák pártvezetés melletti Magyar Bizottság feladata volt. A bizottság a pártvezetés 1948. december 9-i megbízása alapján fogott hozzá az egyesület megszervezéséhez, amelynek alakuló közgyűlésére 1949. március 5-én Pozsonyban került sor. A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete (Csemadok) néven létrehozott szervezet elnökévé – az eredetileg felkért, a megbízatást azonban nem vállaló Fábry Zoltán helyett – Lőrincz Gyula festőművészt, alelnökeivé Kugler János földművest és Egri Viktor írót, központi titkárává az eredetileg javasolt, ám jóvá nem hagyott Balogh Dénes Árpád helyett Fellegi Istvánt választották; Fábry Zoltán örökös díszelnök lett. A szlovák párt- és állami vezetés mind az alakuló közgyűlés küldötteinek, mind pedig az azon megválasztandó vezetőség kiválasztásánál éberen ügyelt arra, nehogy olyan személyek kerüljenek a Csemadok élére, akik azt életképes, a kulturális tevékenység mellett netán politikai, érdekképviseleti munkát is kifejtő szervezetté alakítanák. A hatóságok közel egy éven keresztül tiltották a reszlovakizált magyarok felvételét, amivel a magyar lakosság közel kétharmadát megfosztották a magyar kultúregyesületben való tagság lehetőségétől. A nevében országos hatáskörűnek deklarált szervezetnek az 1950-es évek elején Csehországban is alakultak alapszervezetei, azokat azonban 1953-ban feloszlatták, s a Csemadok tevékenységét Szlovákiára korlátozták. Az egyesület a tevékenységét korlátozó számos intézkedés ellenére megalakulását követően hamarosan a magyarlakta terület legnépesebb és legbefolyásosabb társadalmi szervezetévé vált, amelyben a magyar lakosság hajlamos volt nemcsak kultúregyesületet, hanem érdekvédelmi szervezetet is látni. Tevékenységében egyfajta kettősség volt tapasztalható. A kommunista pártszervek utasításainak megfelelően részt vett a párthatározatoknak a magyar lakosság közötti érvényesítésében, a jogfosztottság évei után ugyanakkor pótolhatatlan tevékenységet fejtett ki azáltal, hogy felvállalta a magyar kisebbség kulturális életének kibontakoztatását, közreműködött a magyar iskolák újraindításában, gyakorlatilag valamennyi magyar kisebbségi intézmény megszervezésében, s munkásságában itt-ott érdekvédelmi törekvések is megfigyelhetőek voltak, amelyek leginkább 1968 szabadabb politikai légkörében érvényesülhettek.

 

A Csemadok helyi szervezetei létrehozásának akadályozása

A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete, a Csemadok 1949. március 5-én ugyan a kommunista állampárt engedélyével jött létre, a hatóságok a magyar lakosság szervezkedését ennek ellenére nem nézték jó szemmel, s mintegy egy éven keresztül különböző akadályokat gördítettek az egyesület helyi szervezeteinek megalakítása elé. Tiltották többek között a reszlovakizáltak felvételét, amivel sok helyen lehetetlenné tették a helyi csoport létrejöttét, de a kommunista párt „vezető szerepének” semmibevételére hivatkozva már megalakult alapszervezeteket is feloszlattak. A Csemadokba belépni szándékozókat több esetben megfélemlítették, olyan rémhíreket terjesztve, hogy nem kapják vissza csehszlovák állampolgárságukat, elveszítik nyugdíjjogosultságukat, s amennyiben a magyarlakta területeket esetleg visszacsatolják Magyarországhoz, az egyesület tagjaira a felelősségre vonás vár.
Nagykaposon például a járási művelődésügyi tanács a 33 jelentkező közül 22-t visszautasított, mivel reszlovakizáltak, miután pedig a megmaradt 11 fő nem volt elég a helyi csoport létrehozásához, annak megalakítását nem engedélyezték. Szilicén a művelődésügyi tanács szintén azért nem engedélyezte a helyi szervezet megalakulását, mert tagjainak nagy része a reszlovakizáltak közül került volna ki. Rozsnyón és Pelsőcön a helyi csoport színielőadásait tiltották be, mivel a színdarabokban reszlovakizáltak is szerepeltek volna. Szimőn és Zsigárdon a helyi csoport szervezőit és megválasztott vezetőit beidézték a csendőrségre, ahol államellenes tevékenység gyanújával hallgatták ki őket.
A helyi állami vagy pártszervek gáncsoskodása következtében egyes helyi csoportokat csak többszöri kísérlet után sikerült megalakítani, ill. az alakuló ülést meg kellett ismételni. Csúzon például első ízben 1949. november 28-án alakították meg a helyi csoportot, ám a kommunista párt helyi szervezete azt feloszlatta. A pártszervek által megbízott személyek végül közel egy év elteltével, 1950. október 23-án hozták létre másodszor is a csúzi helyi csoportot. Udvardon szintén kétszer kellett a helyi szervezetet megalakítani. Az 1949. május 22-én megalakult alapszervezetet a kommunista párt vezető szerepének figyelmen kívül hagyására hivatkozva az áttelepültekből álló helyi pártvezetés feloszlatta. Ezt követően 1949. augusztus 6-án alakulhatott meg ismét a Csemadok udvardi helyi csoportja.
A helyi csoportok létrehozása elé gördített akadályok azt eredményezték, hogy az egyesület 1949 végén, tehát háromnegyed évvel megalakulását követően még mindig csak 63 helyi szervezettel és 3800 taggal rendelkezett. A nyomás enyhültével, 1950-ben a helyi szervezetek száma 274-re, a taglétszám 16000-re emelkedett, az ötvenes évek közepén pedig az előbbi megközelítette az 500-at, a tagok száma pedig az 50000-ret.

 

A magyar nyelvű oktatás újraindulásának nehézségei

1949. május utolsó napjaiban Szlovákia egész területén lezajlottak a beíratások az elemi iskolákba. A magyar szülőknek elvileg lehetőségük nyílt arra, hogy gyermekeiket magyar osztályokba írassák, 1948 őszétől ugyanis szlovák elemi iskolák melletti magyar osztályok formájában újraindult a magyar nyelvű oktatás (az 1948/49-es tanév során összesen 154 magyar osztály nyílt). A beíratások során általános jelenség volt ugyanakkor, hogy akár a szülők megfélemlítésével is, igyekeztek minél alacsonyabbra szorítani a magyar osztályokat igénylők számát, valamint hogy a reszlovakizált szülők gyermekeit még ott sem engedték beíratni a magyar osztályba, ahol működtek ilyenek. A magyar lakosság ezért kérvények és panaszok tömegeit intézte a párt- és állami szervekhez, az Új Szóhoz és a Csemadokhoz, a beadványok kezdeményezői ellen azonban gyakran csendőrségi nyomozás indult.
Kéménden például, amikor a reszlovakizált szülők magyar osztályba szerették volna íratni gyermekeiket, a tanító a csendőrt is behívta, s az ő jelenlétében közölte a szülőkkel, hogy gyermekeiket csak szlovák osztályba írathatják. Bősön a szülők 90%-a magyar osztályba szerette volna íratni a gyermekeit. Az iskola igazgatója azonban kijelentette, hogy csak 2 magyar osztály indulhat, holott a jelentkezések alapján legalább 10-et kellett volna nyitni. A szülők tiltakozását az igazgató elutasította, sőt a csendőrséget is kihívta, akik a szülőket kihallgatták is megfenyegették, hogy a magyar osztályok követelése sovinizmusnak minősül, ami Csehszlovákiában büntetendő. Süly községben az igazgató, azzal az indoklással, hogy az ottani iskola a két világháború között „szlovák pénzen” épült ún. ligaiskola, elutasította magyar osztály indítását. A szülők így a szomszédos Felbár községben indított magyar osztályba vitték gyermekeiket.
Több olyan eset is előfordult, hogy nem is tudatták a magyar szülőkkel, hogy nyílhat magyar osztály, a magyar gyermekeket egyszerűen beírták a szlovák osztályokba. Ez történt például Nyékvárkonyban, ahol a szülőket nem hívták meg a beíratáshoz, hanem automatikusan a szlovák osztályokba írták be a magyar gyermekeket. Csütörtök községben a szülőket szintén nem hívták össze, a község jegyzője pedig olyan értelmű jelentést terjesztett fel az illetékes hatóságokhoz, hogy a szülők nem is kértek magyar oktatást. Éberhárdon az igazgató azt adta elő a magyar szülőknek, hogy a kormány a magyar gyermekek számára hajlandó magyarórákat engedélyezni. Ezután olyan ívet íratott alá a szülőkkel, hogy beleegyeznek a szlovák nyelvű oktatásba és abba, hogy gyermekeik hetenként 2-3 órás magyar oktatásban részesüljenek.
A hatóságoknak ilyen és ehhez hasonló módszerekkel sikerült elérniük, hogy a magyar gyermekek nagy része a továbbiakban is szlovák iskolákat látogasson. 1949. szeptember 1-jén Szlovákia 164 községének 267 elemi osztályában indulhatott magyar nyelvű oktatás. Az első önálló magyar iskolák az 1950/51-es tanévben indulhattak: a tanév folyamán 522 magyar elemi iskola nyílt meg 1072 osztállyal.

 

A csehszlovák nemzetiségi politika az ötvenes években, különös tekintettel a magyarkérdés kezelésére

A negyvenes évek végén és az ötvenes években általában párthatározatok, ritkábban a Megbízottak Testülete határozatai formájában történtek kísérletek a magyarság helyzetének további rendezésére, a magyar lakosságnak az ország politikai, társadalmi és gazdasági életébe való újbóli integrálására. Ezek – mint például a szlovák pártvezetés 1949. február 5-i, 1950. január 6-i és 1959. január 16-i, valamint a Megbízottak Testülete 1952. július 1-jei és 1959. február 5-i határozatai – célul tűzték ki Dél-Szlovákia iparosítását, elrendelték a nemzeti bizottságok magyarokkal történő kiegészítését, a magyarlakta járásokban lehetővé tették a magyar nyelv használatát a hivatalos érintkezésben, beleértve közintézmények és a magyarlakta települések kétnyelvű megjelölését, a törvények és egyéb jogszabályok magyar nyelvű megjelentetését is. A határozatok azonban csupán korlátozottan valósultak meg, ráadásul általában titkosnak is minősítették őket és nem hozták nyilvánosságra, a pártállam korlátai között így ellenőrzésükre sem kerülhetett sor. Már a negyvenes évek végén ismét lehetővé tették a magyarok felvételét a kommunista pártba, s többen (pl. Major István, Lőrincz Gyula, Fábry István és Dénes Ferenc) Csehszlovákia Kommunista Pártja, ill. Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságába is bekerültek. Az 1954. november 28-i parlamenti választásokon első ízben járulhattak magyarok is az urnákhoz, s kaptak helyet magyarok is a prágai Nemzetgyűlésbe és a pozsonyi Szlovák Nemzeti Tanácsba, amelynek Dénes Ferenc személyében magyar alelnöke is lett. A magyar kisebbséggel szembeni politika enyhülésére kedvező feltételeket teremtett a prágai centralizmus erősödése, a burzsoá nacionalizmus elleni kampány, s a korábbi magyarellenes intézkedések végrehajtásában is jelentős szerepet vállaló szlovák politikusok (Gustáv Husák és társai) burzsoá nacionalizmus vádjával történt félreállítása, majd 1954. évi elítélése. Az 1956-os magyar forradalom a csehszlovákiai magyarság körében nem váltott ki szervezett megmozdulást. A magyar lakosság fokozott érdeklődéssel figyelte ugyan a magyarországi eseményeket, rokonszenve azonban csupán elszigetelt szimpátia-megnyilvánulásokra (pl. templomi himnuszéneklés, gyászszalag viselése egyes középiskolákban, honvédsírok megkoszorúzása) korlátozódott. Elevenen élt még emlékezetében második világháború utáni meghurcoltatásának emléke, s a megfélemlített, ráadásul korábbi értelmiségétől is megfosztott szlovákiai magyarság nem merte vállalni, hogy a forradalom melletti nyílt kiállásáért ismét rásüssék a kollektív bűnösség vádját. Tartózkodó magatartását a hivatalos propaganda a későbbiekben a párt helyes nemzetiségi politikája eredményének hirdette, a hatalomnak a magyar lakosság magatartásával kapcsolatos félelmét ugyanakkor mindennél jobban jelezte az a tény, hogy a csehszlovák hadsereg 1956. november elején elrendelt mozgósítása során a magyar (és lengyel) nemzetiségű tartalékosokat nem hívták be. A magyar kisebbség egyenjogúságának kimondására az alkotmánytörvényekben is sor került. Elsőként az 1956. július 31-én elfogadott 33/1956 sz. alkotmánytörvény emlékezett meg a magyarokról, amely az SZNT-t bízta meg, hogy az egyenjogúság szellemében biztosítsa a magyar és ukrán nemzetiségű lakosság gazdasági és kulturális életének kedvező feltételeit. Ezen is túlment Csehszlovákia 1960. július 11-én elfogadott új, ún. szocialista alkotmánya, amely amellett, hogy deklarálta az ország állampolgárainak egyenjogúságát, kimondta a nemzetiségek anyanyelvi oktatáshoz és művelődéshez való jogát is. A hatalom magyarságpolitikáját mindezek ellenére továbbra is a felemás döntések jellemezték. A magyar kisebbség leginkább az 1960. évi közigazgatási reformot sérelmezte, amely során a magyar lakosságú járásokat tőlük északra fekvő szlovák többségű járásokkal egyesítették, nyolcról kettőre (a Dunaszerdahelyi és a Komáromi járásra) csökkentve ezáltal a magyar többségű járások számát.

 

A Csehországba deportált magyarok hazatérése és az ún. Dél-akció

Az egyik első kérdés, amelyben a csehszlovák államhatalom már némi „engedményekre” is hajlott, az a Csehországba deportált magyarok kérdése volt. Mivel 1948 tavaszán közeledett eredetileg egy évre szóló, majd hat hónappal meghosszabbított munkakötelezettségük lejárta, hazatelepülésüket azonban nem tartották kívánatosnak, a hatóságok eredetileg bizonyos engedmények fejében végleges csehországi letelepedésre próbálták rábírni őket. A csehszlovák kormány 1948. március 19-én úgy határozott, hogy a csehországi letelepedést vállaló deportáltak visszakaphatják csehszlovák állampolgárságukat, döntésük „megkönnyítése” érdekében ugyanakkor elrendelte a deportáltak Szlovákiában hátrahagyott ingatlanvagyonának elkobzását és szlovák bizalmiak közötti szétosztását. Az erőteljes propaganda ellenére azonban csupán 2209 deportált kérte állampolgársága visszaadását, s közülük is csupán 1531 jelezte letelepedési szándékát, ami 1948. július 21-én a deportáltak munkakötelezettségének meghosszabbítására késztette a Nemzetgyűlést. A magyarok állampolgárságát rendező 1948. október 25-i törvény elfogadása után azonban egyre inkább tarthatatlanná kezdett válni csehországi tartózkodásuk fenntartása és munkára kötelezésük is. Szervezett transzportokkal történő hazatérésük engedélyezéséről a párt- és állami szervek 1948 őszén határoztak. Mindeközben a deportáltak vagyonába betelepült szlovákok érdekeit tartották szem előtt, ezért saját vagyonát csak az a deportált kaphatta vissza, akiét még nem utalták ki a bizalmiaknak. 1949. január 7. és április 15. között összesen 19 184 személy, azaz 4602 család települt vissza Szlovákiába, közülük azonban csupán 2070 család térhetett vissza saját otthonába, 1186 családot rokonainál, 1346 családot pedig kiutalt lakásokban helyeztek el. 1949 januárjáig engedély nélkül már további 19 530 deportált is visszatért Szlovákiába, a szlovákiai magyarság eredetileg végérvényesre tervezett csehországi széttelepítése így nem járt tartós következménnyel és nem válhatott a dél-szlovákiai etnikai arányok megváltoztatásának eszközévé. A hazatért deportáltak elhelyezési nehézségeit a szlovák pártszervek 1949 őszén sajátos módon egy újabb kitelepítési akcióval, az osztályszempontból és politikailag megbízhatatlannak minősített magyarok Csehországba telepítésével, illetve a hazatért deportáltaknak ezek birtokaiban és házaiban való elhelyezésével próbálták megoldani. A több ezer kitelepítendő magyar családdal számoló, s a Somorjai járásból kijelöltek útnak indításával 1949. október 12-én megkezdett ún. Dél-akció végrehajtására azonban már nem került sor, mivel azt a prágai pártvezetés, nem utolsósorban az erőteljes magyarországi tiltakozás hatására, az előkészületek utolsó szakaszában leállíttatta.

 

A csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetének rendezése 1948—1949

 A második világháború befejezése óta jogfosztott csehszlovákiai magyarság számára az 1948-as év hozta meg a változást. Az 1948. februári kommunista hatalomátvételt követő hónapok ugyanakkor egyelőre semmiféle pozitív változást nem hoztak a magyarkérdés kezelése terén. Nemcsak a lakosságcsere és a reszlovakizáció zajlott változatlanul, hanem érvényben maradt valamennyi korábbi magyarellenes jogszabály, ráadásul a prágai és pozsonyi állami szervek sorra hozták meg az újabb és újabb jogfosztó intézkedéseket. Csehszlovákia 1948. május 9-én elfogadott, szovjet mintára készült új alkotmánya a nemzetiségi jogokkal nem foglalkozott, s a kisebbségek létezéséről még csak említést sem tett. Az április 21-én kelt új iskolatörvény magyar iskolák létesítésével nem számolt, a május végén megtartott parlamenti választásokon pedig a németek és a magyarok – a reszlovakizáltak kivételével – továbbra sem vehettek részt. Ugyanebben a nacionalista légkörben került sor 1948. június 11-én a magyar és német eredetű, ill. hangzású helységnevek elszlovákosítására, amely során 710 – többségében magyarlakta – település nevét cserélték fel mesterséges szlovák névvel, megszüntetve egyúttal a kisebbségek által lakott települések kétnyelvű megnevezését. A csehszlovák párt- és állami vezetésnek 1948 nyarán azonban már be kellett látnia, hogy változtatnia kell a magyar kisebbséggel szembeni politikáján. Ez volt Moszkva érdeke is, amely arra törekedett, hogy a befolyása alá tartozó országok mielőbb rendezzék vitás kérdéseiket, ráadásul 1948 folyamán a magyar párt- és állami vezetés is s többször tudtára adta a csehszlovák félnek, hogy a két ország közötti baráti viszony megteremtésének elsőrendű feltétele a magyar kisebbség helyzetének pozitív értelmű rendezése. A magyar pártvezetéssel történt egyeztetésekkel párhuzamosan előbb 1948 nyarán a prágai, majd szeptember végén a pozsonyi pártvezetés és a csehszlovák kormány is a magyarság helyzetének rendezéséről határozott. Kilátásba helyezték a magyarok csehszlovák állampolgárságának visszaadását, mezőgazdasági vagyonuk elkobzásának felfüggesztését, a Csehországba deportáltak hazatérésének engedélyezését, magyar sajtótermék megjelentetését, a magyar nyelvű oktatás újraindítását és egy magyar kulturális szervezet létrehozását. Ugyanakkor megengedhetetlennek tartották bármiféle magyar politikai párt létrehozását, a reszlovakizáltaknak a magyarság soraiba való visszatérését, megakadályozva többek között, hogy a létrehozandó magyar kultúregyesület tagjai legyenek, vagy gyermekeik magyar iskolai osztályokat látogassanak. A magyar kisebbség jogállásának rendezése a prágai Nemzetgyűlés 1948. október 25-én elfogadott 245/1948 sz. törvényével kezdődött, amely a magyarok számára lehetővé tette csehszlovák állampolgárságuk visszaszerzését. Ezt követően a Megbízottak Testülete november 4-én kelt 26/1948 sz. rendeletével 50 hektárig megszüntette a magyarok mezőgazdasági vagyonának elkobzását, amennyiben azt még nem juttatták másnak. 1948. december 15-én Lőrincz Gyula főszerkesztésében megjelent az Új Szó című pártlap első száma, 1949. március 5-én pedig, ugyancsak Lőrincz Gyula vezetésével, megalakult a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete, a Csemadok. 1948 őszétől, előbb szlovák elemi iskolák melletti magyar osztályok, majd 1950-től önálló magyar iskolák formájában, újraindult a magyar nyelvű oktatás, s 1949 első hónapjaiban végre sor került a Csehországba deportált magyarok hazaszállítására is. A magyar kisebbséggel kapcsolatos állampárti döntések előkészítése és végrehajtása a szlovák kommunista pártvezetés melletti Magyar Bizottság feladata volt. Az 1948. november 12-e és 1949. október 21-e között fennállott bizottságban helyet kaptak a két világháború közötti csehszlovákiai kommunista mozgalom magyar pártmunkásai: Major István, Lőrincz Gyula, Fábry István, Kugler János és Rabay Ferenc, ami egyben előrevetítette, hogy a lakosságcsere és a kitelepítések következtében korábbi értelmiségének java részét elveszítő magyar kisebbségi társadalom irányítása a párt által kijelölt új kisebbségi elit útján valósul majd meg.

 

A szlovákiai magyarság az 1950. és 1961. évi népszámlálási adatok tükrében

A második világháborút követő csehszlovák politika egyik legfőbb célját – a magyar kisebbség felszámolását – nem érte el ugyan, a magyarok kitelepítése, s a nagyszámú kül- és belföldi szlovák telepes betelepítése révén mégis sikerült jelentősen csökkentenie a magyar lakosság számát és megváltoztatnia a magyar nyelvterület etnikai összetételét.
A háború utáni első, 1950-es népszámlálás szerint a magukat magyarnak vallók száma az 1930. évi 592 337-ről 354 532-re, Szlovákia összlakosságán belüli részaránya pedig 17,8%-ról 10,3%-ra csökkent. Nyilvánvaló azonban, hogy a népszámlálás adatai nem a magyarság valós számát tükrözték, s hogy a megfélemlített magyar lakosság nemzetiségi bevallására a nacionalista politika enyhülése ellenére rányomta bélyegét a több éven át tartó üldöztetés emléke. A magukat magyarnak vallók számának ilyen nagymértékű csökkenése nem magyarázható csupán a kitelepítésekkel. Az etnikai arányokat a reszlovakizáltak nemzetiségi bevallása torzította, akik jelentős része a népszámlálás során rájuk gyakorolt nyomás következtében ekkor még szlováknak vallotta magát.
A reszlovakizáltak megváltozott nemzetiségi bevallása következtében a következő, 1961. évi népszámlálás során már 518 782 fő, Szlovákia lakosságának 12,4%-a vallotta magát magyarnak, ez a szám, ill. arány azonban még mindig messze elmaradt a magyarság háború előtti számától és részarányától.
Ugyancsak jelentősen csökkent a magyar többségű járások száma. Az 1950. évi népszámlálás során az 1930. évi 14-gyel szemben már csak 8 magyar többségű járást mutattak ki, amelyek a Nagymegyeri (75,9% magyar lakossal), Párkányi (75,6%), Dunaszerdahelyi (72,5%), Feledi (66,5%), Tornaljai (60,9%), Komáromi (59,1%), Somorjai (52,8%) és Ógyallai (51,4%) járások voltak. Tovább csökkentette a magyar többségű járások számát az 1960. évi közigazgatási reform, amely során a magyar jellegű járásokat általában szlovák túlsúlyú járásokkal egyesítették, így az 1961-es népszámlálás már csupán 2 magyar többségű járást talált Szlovákiában: a Dunaszerdahelyi járásban 86,7%, a Komáromiban 69,4% volt a magyarok aránya.
Az 1950. évi népszámlálás az egyedüli volt a kommunista uralom alatt megrendezett népszámlálások közül, amely során rákérdeztek a megszámláltak felekezeti hovatartozására is. 1950-ben a magukat magyarnak vallók 74,9%-a (265 729 fő) volt római katolikus, 20,5%-a (72 584 fő) református, 3,1%-a (10 929 fő) evangélikus, 1,2%-a (4209 fő) pedig görög katolikus vallású.

 

A szlovákiai magyarok egyházi és vallási élete az 1950-es években

Az 1948. februári kommunista hatalomátvételt követően 1949-ben elfogadott egyházügyi törvények az egyházakat teljes egészében a pártállam ellenőrzése alá helyezték. Felügyeleti szervük a prágai Állami Egyházügyi Hivatal, ill. a pozsonyi Szlovák Egyházügyi Hivatal lett. Az egyházakat teljes egészében uralni akaró hatalom 1950-ben feloszlatta a szerzetesrendeket, a szerzeteseket internálótáborokba hurcolta, a görög katolikus egyházat szovjet mintára beolvasztotta a pravoszláv egyházba, az egyházi vezetők, püspökök jelentős részét börtönbe vetette, az egyházi intézményeket megszüntette, az iskolai hittanoktatást is megnehezítette vagy lehetetlenné tette.
A párt mindeközben legkeményebben a legnagyobb befolyással bíró, s ezért a rendszer első számú ellenségének kikiáltott római katolikus egyházzal szemben lépett fel. A Vatikán befolyásának ellensúlyozása céljából, az ún. rendszerhű papok részvételével létrehozta a katolikus egyházat hosszú időre megosztó Katolikus Békepapi Mozgalmat. A nyílt magyarellenes nacionalizmus az ötvenes évekre alábbhagyott ugyan, a háború utáni tapasztalatok és a kommunista diktatúra azonban a magyar katolikus papság két világháború közötti kisebbségvédő tevékenységének folytatását lehetetlenné tette. Annál is inkább, mivel 1949-ben letartóztatták és az ún. csehszlovákiai magyar Mindszenty-perben súlyos börtönbüntetésekre ítélték a jogfosztottság évei alatt a magyar kisebbség jogvédelmi harcát felvállaló katolikus magyar értelmiségieket, lelkészeket, az illegális Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség aktivistáit. A magyar papság így megfélemlítettsége miatt csak minimálisan kapcsolódott be a Szentszék által támogatott ún. földalatti egyház tevékenységébe is.
A magyar reformátusság helyzete az 1950-es évek elején rendeződött. Bár az egyház elkobzott vagyonát nem szolgáltatták vissza, az élén álló, szlovák Szervezőbizottság egyre inkább teret veszített. Az egyház szlovák vezetése és magyar tagsága közötti viszony rendezése céljából 1949-ben Komáromban létrehozták az Országos Református Lelkészegyesületet. 1950-ben végre megtarthatták a választásokat az egyház Alkotmányozó Zsinatába, amely 1951. évi pozsonyi alakuló ülésén elfogadta az egyház keretalkotmányát, a Zsinati Elnökségbe pedig a szlovák vezetők mellé magyar alelnököket választott.
Az 1952. évi lévai Zsinat azzal az indoklással, hogy az állami hatóság az egyházmegyék megnevezését „feudális maradványnak” tekinti, határozatot hozott azok átszervezéséről és az új állami közigazgatást reprezentáló kerületek szerinti átnevezéséről (pozsonyi, észak-nyitrai, dél-nyitrai, besztercebányai, nyugat-kassai, kelet-kassai, eperjesi egyházmegye). Az egyház második világháború utáni első püspökét 1953-ban választották meg Varga Imre rimaszombati lelkész személyében, aki tisztségét, többszöri újraválasztását követően, 1980-ban bekövetkezett haláláig betöltötte, s akit 1960-ban a csehszlovákiai protestáns Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnökévé is megválasztottak.
Magyar nyelvű egyházi sajtótermék a kommunista rendszer bukásáig csupán egyetlenegy, az 1951-ben indult református Kálvinista Szemle című havilap jelenhetett meg. A több százezer magyar katolikus hívő számára több évtizeden keresztül nem engedélyezték magyar nyelvű lap kiadását. A magyar katolikus teológushallgatók képzését, szigorú kvótarendszer szerint a pozsonyi Római Katolikus Cirill és Metód Teológiai Kar, a reformátusokét – református lelkészképző hiányában – a csehtestvér egyház prágai Comenius Teológiai Kara biztosította.

 

Keresés a tudástárban

selye