A hontalanság évei (1945-1948)

Szlovákok betelepítése a magyarlakta déli országrészekbe

A szlovák hatóságok a magyarlakta területek elszlovákosításában – a magyar lakosság kitelepítésével párhuzamosan – jelentős szerepet szántak az. ún. belső telepítésnek, a lakosságcsere keretében áttelepülő magyarországi szlovákoknak, valamint a külföldről hazatelepülésre bírt szlovák reemigránsoknak.
A csehszlovák—magyar lakosságcsere keretében áttelepülési kérelmet benyújtott 95 ezer magyarországi szlovákból összességében közel 72 ezer települt át Csehszlovákiába, akik túlnyomó többségét a kitelepített felvidéki magyarok vagyonába telepítették, kisebb részük Csehországban telepedett le.
Csehszlovákia a II. világháború utáni években a Magyarországgal megkötött lakosságcsere-egyezményen kívül további négy állammal: a Szovjetunióval, Romániával, Jugoszláviával és Bulgáriával írt alá az ottani csehek és szlovákok hazatelepülését lehetővé tévő egyezményt. Emellett azonban nagy számban települtek át Csehszlovákiába csehek és szlovákok olyan országokból is, amelyekkel hasonló megállapodás nem született. A magyar lakosság egyoldalú kitelepítésének elmaradása miatt azonban a több tízezer szlovák reemigránsnak csupán töredékét, mintegy 4 ezer főt sikerült elhelyezni Dél-Szlovákiában, többségüket a cseh országrészekbe és Szlovákia északi területeire irányították.
A lakosságcsere mellett a magyar etnikai terület elszlovákosítására irányuló törekvések leghatékonyabb eszközének a két világháború közötti kolonizáció folytatásának tekinthető ún. belső telepítés bizonyult. Ennek során Szlovákia szlováklakta részeiből 23 ezer szlovák telepes települt át Dél-Szlovákiába, akik több mint 47 ezer helybeli szlovákkal együtt 71 ezer hektár földet és 2507 lakóházat kaptak a magyarok elkobzott vagyonából.
A Dél-Szlovákiába betelepült szlovákok teljes számának feltárása nehézségekbe ütközik, a statisztikai kimutatások ugyanis csak a szervezett formában, tehát a lakosságcsere, a reemigráció és a belső telepítés keretében letelepített lakosság adatait tartalmazzák. Nem készült nyilvántartás az ugyancsak nagy számban betelepült szlovák értelmiségről, hivatalnokrétegről és ipari munkásságról, akik több tízezerre tehető száma elsősorban a városok etnikai arculatát alakította át. Különböző becslések a II. világháború utáni években a dél-szlovákiai járásokba betelepült bel- és külföldi szlovákok számát 200 ezer körülire teszik.
A nagy népességmozgással járó telepítések nemcsak a magyarlakta régió korábban homogén etnikai jellegét változtatták meg. Az eltérő társadalmi fejlettségű, vallású, kultúrájú lakosság jelenléte hozzájárult a nemzetiségi, társadalmi és szociális ellentétek kiéleződéséhez is. Az őshonos magyarság és a kisszámú őshonos szlovák lakosság mellett ismét megjelentek a két világháború közötti cseh és szlovák kolonisták, a Magyarországról áttelepült szlovákok, az Európa különböző országaiból érkezett reemigránsok, a belső telepítés keretében letelepültek, végül pedig külön csoportot alkotott a magukat kényszerűségből szlováknak valló reszlovakizáltak több százezres tömege is.
A magyarok és szlovákok közötti feszültséget csak növelte, hogy a magyarlakta falvak, városok és járások vezetése gyakorlatilag kivétel nélkül a betelepült szlovákok kezébe került. Az ő kezükben voltak a nemzeti bizottságok, a helyi és járási pártszervezetek, a különböző tömegszervezetek, valamint a kommunista hatalomátvételt követően létrehozott földműves-szövetkezetek is.

 

A szlovákiai magyarok egyházi élete a jogfosztottság éveiben

 

A második világháború után ismét kisebbségi sorba jutott felvidéki magyarság egyházi életét szintén a kollektív jogfosztás jellemezte. A Szlovák Nemzeti Tanács már 1944 őszén, a szlovák nemzeti felkelés idején korlátozta a magyar nyelvű istentiszteletek tartásának lehetőségét, majd 1945 folyamán több dél-szlovákiai városban (pl. Pozsonyban, Kassán, Léván, Ipolyságon, Rimaszombatban és Rozsnyón) betiltották a magyar istentiszteletet és a belmissziós munkát, beleértve a temetést és az esketést is, 1948 tavaszán pedig, immár a hívők reszlovakizálására hivatkozva, szlovák nyelvű istentiszteleteket erőszakoltak a magyar gyülekezetekre.
A háborút követően gyakorlatilag megszűnt minden magyar nyelvű gyülekezeti-közösségi élet. Magyar nyelvű egyházi lapok kiadását nem engedélyezték, a magyar nyelvű hittanoktatást és bibliaórákat betiltották, a magyar lelkészektől megvontak mindennemű állami támogatást, sokukat kiutasították Csehszlovákiából vagy a lakosságcsere keretében telepítették át Magyarországra, a maradók nagy részét szlovák etnikai területre helyezték át.
A római katolikus egyház ismét magyar püspökök nélkül maradt. 1945. február 27-én kiutasították Csehszlovákiából Madarász István kassai katolikus püspököt, február 22-én pedig, nem sokkal szabadlábra helyezését követően, elhunyt a csehszlovák hatóságok által őrizetbe vett és meggyötört Bubnics Mihály rozsnyói katolikus püspök.
A sajátos helyzetben lévő, 90%-ban magyar ajkú hívőkből álló református egyház irányítása egy kizárólag szlovákokból álló ún. Szervezőbizottság kezébe került. A már a háborús szlovák állam idején létrehozott, de az új csehszlovák hatalom támogatását is élvező bizottság 1945 májusában szabályrendeletek sorozatát oktrojálta rá az egyházra, amelyekkel átalakította az egyházmegyéket, három „szlovák egyházmegyét” is beiktatva közéjük, élükre pedig ideiglenes adminisztrátorokat nevezett ki. A lelkészek számára kötelezővé tette a szlovák nyelvvizsgát, s még a segédlelkészek kinevezéséhez is politikai megbízhatóságuk és csehszlovák állampolgárságuk igazolására volt szükség.
Az egyház vagyonát elkobozták, egyesületeit, mozgalmait feloszlatták, iskoláit bezárták, hivatalos nyelvévé a szlovákot tették, 1945 és 1948 között pedig 25 református gyülekezetben (elsősorban Kassa környékén) szlovák nyelvű istentiszteletet erőszakoltak a magyar hívőkre. Rendkívül súlyosan érintette a reformátusokat a lakosságcsere: a magyar reformátusok lélekszáma egyharmadával csökkent, számos gyülekezet pedig, különösen a lakosságcsere által leginkább érintett Garam mentén, a megszűnés peremére sodródott.
Hasonlóan súlyos következményekkel járt a lakosságcsere a magyar evangélikusokra is. A kitelepítés őket kevésbé érintette, de mivel a magyarlakta falvakba betelepülő szlovákok gyakran szintén evangélikusok voltak, a magyar evangélikusok sok helyen egyházközségük irányítását is elveszítették.

 

A reszlovakizációs jelentkezések területi megoszlása és motivációja

Kulcsszavak:

A reszlovakizáció fogadtatása régiónként rendkívül eltérő volt. Nagy általánosságban elmondható, hogy elsősorban a városokban, a szórványban és a vegyes etnikumú, valamint a nyelvhatár menti falvakban élő magyarok kérték „visszaszlovákosításukat”, a zárt magyar etnikai terület magyarsága pedig ellenállt a reszlovakizációs nyomásnak. Ennél azonban jóval árnyaltabb következtetések levonására adnak lehetőséget a reszlovakizáció községenkénti adatai, amelyek azt mutatják, hogy az akció elsősorban a Csallóközben és Gömör egyes régióiban ütközött nagy ellenállásba, de gyakran egy-egy régión belül is rendkívül eltérő volt a fogadtatása.
A Csallóköz színtiszta magyar településein, különösen annak központi részén, Dunaszerdahelyen és környékén a reszlovakizálók aránya gyakran a 10%-ot sem érte el. Hasonló volt a helyzet Gömörnek a nagyrészt a Feledi járáshoz tartozó délnyugati részén, ahol a reszlovakizálók aránya általában nem haladta meg a magyar lakosság 20%-át.
A reszlovakizáció eredményei is azt mutatták, hogy a mindenkori államhatalomnak a vidéki lakosságnál jóval kiszolgáltatottabb, gyakran valóban kétnyelvű, kettős identitású városi polgárság hajlamosabb a nemzetiségváltásra. Ugyanakkor a városok esetében is megfigyelhető bizonyos kettősség: a magyar nyelvterület középső és keleti részein fekvő városok (pl. Ipolyság, Losonc, Rozsnyó, Szepsi, Királyhelmec, Nagykapos) lakossága sokkal inkább hajlott a reszlovakizációra, mint a csallóközi és mátyusföldi városoké.
Régiónként eltérő mértékben, de az átlagot meghaladó arányban reszlovakizált a magyar-szlovák nyelvhatáron, esetleg annak közelében fekvő magyar települések, a vegyes etnikumú, valamint a szlovákokkal már a két világháború között is erőteljesen betelepített községek magyarsága. A magyar etnikai sáv nyugati részétől eltérően, ahol a magyar nyelvterületen belüli színmagyar települések nagy része ellenállt a reszlovakizációnak, a magyar etnikai sáv középső és keleti régióinak (Ipoly mente, Nógrád, Gömör északkeleti része, Abaúj-Torna, Bodrogköz, Ung-vidék) magyar lakossága, még a színmagyar falvak esetében is, kevés kivételtől eltekintve, túlnyomó többségében reszlovakizált.
A reszlovakizáció régiónként eltérő fogadtatása, az egy régión belüli, azonos nemzetiségi struktúrájú települések sok esetben gyökeresen eltérő mértékű reszlovakizálása több összetevő együtthatásának eredménye. A nemzeti identitástudat mellett nyilvánvalóan szerepet játszott benne az egzisztenciális fenyegetettség mértéke, a helyi értelmiség, a papok, tanítók útmutatása és példája, nem utolsósorban pedig az összeírást végző közegek által alkalmazott lelki és fizikai nyomás mértéke, akik gyakran kitelepítéssel és vagyonelkobzással fenyegették meg, vagy elzárással büntették azokat, akik vonakodtak aláírni a reszlovakizációs nyilatkozatot.
A budapesti Szabad Nép 1946. július 3-i számának vezércikke a következőképpen mutatott rá az önkéntesnek hirdetett reszlovakizáció mibenlétére: „az ‚önkéntesség‘ (…) abból áll, hogy a magyar földműves választhat: szlováknak vallja-e magát és így részesül a földreformból, vagy pedig hű marad-e magyarságához és akkor elveszik tőle meglévő földecskéjét is. A magyar munkás is ‚szabadon‘ választhat: vagy szlováknak vallja magát, vagy megmarad magyarnak, megfosztják minden rendkívüli juttatástól, gyermeksegélytől és bármely pillanatban felmondás és végkielégítés nélkül az utcára tehetik. A magyar tanító vagy szlováknak vallja magát és ismét álláshoz jut, vagy pedig továbbra is állás és fizetés nélkül marad. A magyar nyugdíjasnak ‚csakis‘ nyugdíja függ attól, hogy szlováknak vallja-e magát. A magyar diáknál ‚csak‘ arról van szó, hogy tanulhat-e, építheti-e életpályáját vagy sem. És minden magyar választás előtt áll: szlováknak vallja-e magát, átengedje-e gyermekeit a teljes elnemzetlenítésnek, vagy kitart a szlovákiai magyarok keserves, sovány kenyere mellett, ‚rettegés és félelem‘ közepette várja, mikor jön érte a kitelepítési közeg, mikor űzik el szülőföldjéről. Így fest a ‚reszlovakizálás‘ önkéntessége. Az újkori történelem egyik legerőszakosabb elnemzetlenítési kísérlete ez.“

 

Még nem elérhető

Jelenleg három korszak anyagai érhetőek el:

Felvidékből Szlovákiai,

Az első köztársaság virágkora,

Csehszlovákia válsága (1930-1938)

A további korszakok feldolgozására a jövőben kerül sor.

 

Keresés a tudástárban

selye