A hontalanság évei (1945-1948)

A köbölkúti és gutori magyarok deportálása Csehországba

A magyar lakosság csehországi deportálása 1946. november 15-19. között a Somorjai járáshoz tartozó Szemeten és Gutoron, valamint a Párkányi járásban lévő Köbölkúton és Muzslán kezdődött. Az akció két érintett község példáján a következőképpen zajlott:
Köbölkutat 1946. november 16-án katonai egységek zárták körül, majd kidobolták, hogy a lakosság egy része Csehországba lesz áttelepítve. Az előre elkészített névjegyzék alapján kijelölt családoknak egy katona és két civil kézbesítette a csehországi munkaszolgálatukat elrendelő végzést, valamint a magukkal vihető tárgyak, állatok és élelmiszerek listáját.
A falu egész lakossága elhatározta, hogy nem hagyja el szülőföldjét, ezért nem is csomagolt, s nem készült fel az áttelepülésre. A kijelöltek erőszakos elhurcolására november 19-én került sor. E napon kijárási tilalmat rendeltek el, az ellenállókat puskatussal összeverték és megkötözték, a passzívan viselkedőket puskacsővel kényszerítették a teherautóra, majd utánuk hajigálták holmijaikat és némi élelmiszert, amit kéznél találtak. A kijelölt családokat a falu vasútállomásán marhavagonokba terelték, s november 19-én útnak indították Prága felé, ahová 21-én érkeztek meg.
A Duna bal partján fekvő csallóközi Gutoron kezdetben hasonlóan játszódott le minden, mint ahogy az Köbölkúton történt. Egészen november 19-ig, amikor is a faluban elszabadult a pokol. A gutoriak ugyanis, amikor azt tapasztalták, hogy a szomszédos Szemet község lakóit megkötözve és véresen viszik keresztül a falujukon, megijedtek és csónakokon igyekeztek átmenekülni a Duna magyar oldalára. A Duna védőgátján cirkáló csehszlovák határőrség a mintegy 240 menekülőre tüzet nyitott, s lelőtte a 48 esztendős Sindler Ferencet, aki a helyszínen életét vesztette.
A menekülők egy része a sortűz ellenére átjutott Magyarországra, akiknek ez nem sikerült, azok a falu különböző helyein rejtőztek el. Ez utóbbiakat a másnapi, november 20-i razzia során egyenként begyűjtötték, s a somorjai vasútállomásról szintén útnak indították Csehország felé. A deportált magyar családok házaira – Köbölkúton és Gutoron egyaránt – azonnal szlovák telepesek tették rá a kezüket, akik vagy beköltöztek a házba és birtokba vették a gazdaságot, vagy pedig egyszerűen széthordták az ott talált ingóságot és háziállatokat.
A deportáltak csehországi fogadtatása és szétosztása az egykori rabszolgavásárokra emlékeztetett. Addig várakoztak a fűtetlen marhavagonokban, a vasútállomáson vagy valamely közeli épületben, amíg a magyar munkaerő iránt érdeklődő valamelyik cseh gazda ki nem választotta őket. Leghamarább a jó erőben lévő, minél több munkaképes családtaggal rendelkező családok keltek el, a kisgyermekes vagy öreg, beteg szülőkkel érkező családoknak gyakran napokig kellett várakozniuk.

 

A reszlovakizáció a Párkányi járás községeiben

Párkány és környéke egyike volt azon színmagyar lakosságú régióknak, amelyek magyar lakossága a hatóságok által alkalmazott lelki és fizikai nyomás hatására nagymértékben engedett a reszlovakizációs nyomásnak.
A Párkányi járás községeiben 1946. június 18-tól naponta 5-6-szori dobszóval szólították fel a lakosságot, hogy a községházán jelentkezzen a reszlovakizációs nyilatkozat aláírása céljából. Tudtukra adták, hogy ha a szülőfalujukban akarnak maradni, ajánlatos, hogy szlováknak vallják magukat és írják alá a nyilatkozatot. Aki ezt nem hajlandó megtenni, el kell hagynia faluját és át lesz telepítve Magyarországra, de volt olyan felhívás is, amely azzal rémisztgette a magyarokat, hogy aki nem jelentkezik szlováknak, azt Szibériába deportálják.
Érsekkétyen ezen túlmenően azzal fenyegették meg a lakosságot, hogy a magyarságuk mellett kitartóktól megvonják a cukor- és lisztjegyet. Kéménden 50 koronás büntetést helyeztek kilátásba, Muzsla katolikus esperesét Párkányban lecsukták, Ebed katolikus plébánosát pedig, aki nem akarta aláírni a nyilatkozatot, 3 napra elzárták, a község lakosságának félrevezetésére pedig elhíresztelték, hogy a pap és a tanító már reszlovakizált. Nánán a csendőrök 1946. június 21-én házról-házra jártak és mindenkivel közölték, hogy a község lakosságát néhány kilós csomaggal áttelepítik Magyarországra, aki azonban maradni akar, írja alá az űrlapot, amellyel szlováknak vallja magát, s akkor falujában maradhat és nem esik semmi bántódása. Nagyölveden a jegyző szintén azzal fenyegetőzött, hogy az aláírást megtagadók át lesznek telepítve Magyarországra. Ki is doboltatta, hogy akik nem hajlandók reszlovakizálni, írják össze vagyontárgyaikat, mert hamarosan kitelepítik őket. A falu lakossága között ráadásul azt is elhíresztelte, hogy a katolikus plébános és a káplán már aláírták a nyilatkozatot.
Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a Párkányi járás magyar lakosságának közel kétharmada reszlovakizált. A fent említett községek közül Nánán és Nagyölveden gyakorlatilag a teljes magyar lakosság, Muzslán a magyarok négyötöde, Ebeden és Kéménden kétharmada. Leginkább Érsekkéty református magyarsága tudott ellenállni a nyomásnak, lakosságának egyharmada írta alá a reszlovakizációs nyilatkozatot.
A nacionalista nyomás enyhültével a kényszer alatt reszlovakizálók zöme természetesen ismét magyarnak vallotta magát. Az 1950-es népszámláláskor nagy részük még szlováknak jelentkezett, 1961-ben azonban Érsekkétyen 94,2%, Ebeden 87,7%, Muzslán 85,3%, Kéménden 91,8%, Nagyölveden pedig 75,4% volt a magyarok aránya.

 

A magyargurabi magyarok népbírósági pere

A Szenc közelében fekvő mátyusföldi Magyargurab vegyes etnikumú település volt, amelynek lakossága a dualizmus kori magyar népszámlálások során még túlnyomórészt magyarnak vallotta magát, a két világháború közötti csehszlovák népszámlálások alkalmával azonban már többségében szlovák nemzetiségűnek jelentkezett. Az 1930. évi népszámlálás során a falu 1399 lakójából még 496 személy, azaz 35,4%-uk vallotta magát magyar nemzetiségűnek.
Az 1938. november 2-i első bécsi döntés a magyarlakta felvidéki területek többségét visszacsatolta Magyarországhoz, a nyelvhatáron fekvő Magyargurab azonban Csehszlovákia, majd az önállósuló Szlovákia része maradt. A falu magyar lakosságának egy része ekkor aláírásgyűjtésbe kezdett községük Magyarországhoz csatolása érdekében. A kezdeményezésnek gyakorlati eredménye nem lett, azonban elég volt ahhoz, hogy az 1945-ben újjáalakuló Csehszlovákia hatóságai az akció kezdeményezőit meghurcolják és népbíróság elé állítsák.
A magyargurabi magyarok népbírósági perére 1945. december 15-én került sor a Bazini Járási Népbíróság szenátusa előtt. Hét magyargurabi lakos mellett, akik Bagi János, Vajnorszky Márton, Andor Márton, Ingeli Pál, Turcsár Márton, Andor Mihály és Rajt Márton voltak, a vádlottak között szerepelt a szenci illetőségű Czabán Sándor állatorvos és Burián Antal gyógyszerész is. A peranyag szerint a vád alá helyezett személyek, miután tudomásukra jutott, hogy a Bécsben kijelölt új határ közvetlenül községük mellett húzódik úgy, hogy a falu Csehszlovákiánál marad, a végleges határt azonban majd csak a határmegállapító bizottság fogja kijelölni, 1938. november 7-én aláírásgyűjtést kezdeményeztek Magyargurab Magyarországhoz csatolása érdekében. Egy nap alatt közel 600 aláírást sikerült összegyűjteniük. Az aláírási ívet még aznap elvitték az Egyesült Magyar Párt pozsonyi titkárságára, ahonnan azonban a magyar konzulátusra irányították őket. Miután a konzulátuson közölték velük, hogy ajánlatos volna, ha az aláírási ívet ellátnák a községi bélyegzővel, falujukba visszatérve, november 8-án rábírták a falu bíráját, adja ki nekik a bélyegzőt, amivel az ívet lebélyegezték. A hivatalos községi bélyegzővel lepecsételt aláírási ívet ezek után postai úton juttatták el a magyar konzulátusra.
A járási népbíróság, noha elismerte, hogy a vádlottak korábban és ezt követően is lojálisak voltak a Csehszlovák Köztársasághoz, a Szlovák Nemzeti Tanácsnak a népbíráskodásról szóló 33/1945 sz. rendelete alapján, azon a címen, hogy tettükkel „jelentős mértékben támogatták a horthysta Magyarország politikai és gazdasági érdekeit”, 1-től 5 évig terjedő munkaszolgálattal, állampolgári jogaik 5, ill. 10 évig terjedő megvonásával, valamint részleges vagyonelkobzással büntette őket.
A szlovák népbíróságok 1947 decemberéig több ezer hasonló pert folytattak le a magyarokkal szemben, amelyek egyik legfőbb célja – a magyarság háborús bűnösségének „bizonyítása” és vagyonának megszerzése mellett – nyilvánvalóan a magyar lakosság megfélemlítése volt. A magyargurabi magyarok elítélése minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy az egykor magyar többségű falu magyar lakossága a 20. sz. 2. felében teljes egészében asszimilálódott a szlovákságba. Az 1961. évi népszámlálás során a falu 1526 lakosa közül már mindössze 8 személy, azaz 0,5%-uk merte magyarnak vallani magát.

 

A tornaljai rendőrparancsnokság felrobbantása

1945. augusztus 8-án éjfél után 2 óra 15 perckor nagy erejű robbanás rázta meg a csehszlovák politikai rendőrség tornaljai parancsnokságát. Emberéletben nem esett kár, de az épület három helyisége romba dőlt, berendezése pedig a tűz martalékává vált. A városban még aznap statáriumot hirdettek ki, gyülekezési tilalmat rendeltek el, az éjszakai órákra kijárási tilalmat vezettek be, a város utcáin pedig betiltották a magyar beszédet.
Széles körű nyomozás vette kezdetét, amely során több mint 200 helyen tartottak házkutatást, s a járási székhely 150 magyar lakosát hallgatták ki és vették őrizetbe. Néhány nap múlva, mint a robbantás elkövetőit, letartóztatták a 19 éves Hancsovszky Bélát, testvérét, a 16 éves Hancsovszky Istvánt, valamint a 14 éves budapesti illetőségű Böhm Ferencet.
Az ügyet nem a tornaljai, hanem a Rimaszombati Járási Népbíróság Tárgyalta. A népbíróság előtt vádlottként már csupán Hancsovszky Béla szerepelt, testvérét és Böhmöt csak mint tanúkat hallgatták ki. Hancsovszky, tettét nem tagadva, azt a magyarellenes intézkedések elleni tiltakozással magyarázta, amiért a népbíróság a Szlovák Nemzeti Tanács népbíráskodásról szóló 33/1945 sz. rendelete alapján golyó általi halálra ítélte. Halálos ítéletét azonban már nem tudták végrehajtani, mivel Hancsovszky 1945. szeptember 25-én megszökött a rimaszombati börtönből és Magyarországra távozott. A csehszlovák hatóságok ezt követően diplomáciai úton kérték kiadását Magyarországtól, a magyar illetékesek azonban nem tudták, vagy nem akarták őt kiadni Csehszlovákiának.
A merénylet utóéletéhez tartozik, hogy 1945. augusztus 11-én, tehát három nappal a robbantás után Tornaljára érkezett Gustáv Husák belügyi megbízott, hogy részt vegyen a Tornaljai Járási Közigazgatási Bizottságnak a merénylettel és a magyaroknak a városból való kitoloncolásával foglalkozó aznapi ülésén. Az ülésen elfogadott határozat szerint rövid időn belül ki kell telepíteni Tornalja összes magyar lakosát, később pedig az egész járást meg kell tisztítani a magyaroktól. Elsőként a volt magyar politikai pártok tagjait és a tehetősebb polgárokat, utoljára a földműveseket és munkásokat, kivételt csak az aktív antifasiszta harcosok és a vegyes házasságban élők kaphatnak.
Tornalja teljes magyar lakosságának kitelepítésére nem került ugyan sor, tény ugyanakkor, hogy a lakosságcsere és a csehországi deportálás a város és környéke magyar lakosságát Gömör többi régiójánál nagyobb mértékben érintette.

 

A népbíráskodás magyarellenes éle

A szlovák népbíróságok és a pozsonyi Szlovák Nemzeti Bíróság a Szlovák Nemzeti Tanács 1945. május 15-én kelt, „a fasiszta bűnösök, megszállók, az árulók és kollaboránsok megbüntetéséről, valamint a népbíróságok létesítéséről” szóló 33/1945 sz. rendelete alapján ítélkezett. Bár a rendelet nem említett nemzetiséget, a szlovák népbírósági gyakorlat a szlovákiai magyarságot rendkívül súlyosan érintette. Az eredetileg 1947. december 31-ig működő bíróságok által elítélt 8055 személy közül 4812 volt magyar, 2295 szlovák, 848 német, 100 pedig egyéb nemzetiségű. A magyar elítéltek száma tehát több mint kétszerese volt a szlovákokénak, s a magyarok tették ki az összes elítélt 59,7%-át. Az 1948 márciusában ideiglenes jelleggel felújított népbíróságok az év folyamán további 120 magyart ítéltek el. A magyarok vád alá helyezésével és elítélésével a hatalom a magyar kisebbség háborús bűnösségét, jog- és vagyonfosztásának, valamint kitelepítésének jogosságát igyekezett bizonyítani. Ráadásul, mivel a lakosságcsere-egyezmény VIII. cikkelye lehetővé tette a magyar „háborús bűnösök” egyoldalú áttelepítését Magyarországra, a szlovák hatóságoknak érthetően érdekükben állt minél több ilyen esetet produkálniuk. A sokszor tömegessé váló perek közül a legnagyobb méretet öltő a kassai magyar per volt, amelyben 1946 augusztusában pár nap leforgása alatt több száz magyart nyilvánítottak háborús bűnössé, ítéltek börtönbüntetésre vagy munkatáborra, valamint teljes vagyonelkobzásra. A magyar kisebbség tagjai közül a legsúlyosabb ítélet gróf Esterházy Jánost, a Magyar Párt elnökét sújtotta, noha ő volt a háborús szlovák parlament egyetlen képviselője, aki nem szavazta meg a zsidó lakosság deportálásáról rendelkező alkotmánytörvényt. A szlovákiai magyarság vezetőjének tekintett Esterházyt – akit 1945-ben a Szovjetunióba hurcoltak és ott 10 évi kényszermunkatáborra ítéltek – a Szlovák Nemzeti Bíróság 1947. szeptember 16-án távollétében halálra ítélte. Miután Csehszlovákia kikérte őt a Szovjetuniótól, s a szovjetek 1949. április 20-án átadták a csehszlovák belügyi szerveknek, halálos ítéletét Klement Gottwald köztársasági elnök 1950. április 7-én kegyelmi kérésére életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta. Az orosz hatóságok Esterházyt már az 1990-es évek elején rehabilitálták, szlovák részről azonban ez a lépés a mai napig várat magára.

 

A reszlovakizáció

A lakosságcserével párhuzamosan a szlovákiai magyarság számának csökkentését célozta az ún. reszlovakizációs, vagyis „visszaszlovákosítási” kampány is. Az akciót hivatalosan az elmúlt évszázadokban elmagyarosodott vagy elmagyarosított szlovákok visszaszlovákosításának szükségességével indokolták, akiknek a reszlovakizáció révén lehetőséget adnak arra, hogy visszatérjenek „eredeti” szlovák nemzetiségükhöz. Az önkéntesnek hirdetett reszlovakizáció szervezői ugyanakkor nem titkolták, hogy a reszlovakizáló magyarok visszakapják csehszlovák állampolgárságukat, mentesülnek a vagyonelkobzás és kitelepítés alól, a magyar nemzetiségük mellett kitartóknak azonban továbbra is vállalniuk kell a hátrányos megkülönböztetést. A reszlovakizáció lehetőségét a szlovák politikai vezetés már 1945 elején körvonalazta, gyakorlati megvalósítása azonban csupán 1946 tavaszán kezdődött meg. Közeledett ugyanis a párizsi békekonferencia, a reszlovakizáció eredményeit pedig Csehszlovákia érvként kívánta felhasználni annak alátámasztására, hogy az országban a lakosságcsere és a reszlovakizáció után nem marad több 200 000 magyarnál, s így kedvezőbb kiindulási pozíciót kívánt biztosítani a magyarok egyoldalú kitelepítésének jóváhagyására benyújtott javaslata számára. A Július Viktory belügyi megbízott 1946. június 17-i hirdetményével útjára indított reszlovakizációs kampány eredménye a legmerészebb, 200 ezer magyar jelentkezésével számoló elképzeléseket is messze felülmúlta. Az 1946. július 1-ig tartó kampány során állampolgársága visszaszerzése, a kitelepítés és a vagyonelkobzás alóli mentesülése reményében 352 038 magyar kérte szlovákká minősítését, a jelentkezők száma azonban még ezt követően is tovább nőtt. A szakirodalom által a reszlovakizáció végleges eredményeként elismert adatok szerint összességében 410 820 személy tett eleget a reszlovakizációs felhívásnak, közülük 326 679-et szlovák nemzetiségűnek is nyilvánítottak, 84 141 személy reszlovakizálását ugyanakkor elutasították. A reszlovakizáltak jelentős része a háború utáni első, 1950. évi népszámlálás során még szlováknak vallotta magát, a későbbiekben azonban statisztikailag is visszatért magyar nemzetiségéhez.

 

A szlovákiai magyarság csehországi deportálása

A szlovákiai magyarság munkaerő-toborzásnak nevezett csehországi széttelepítését a csehországi munkaerőhiányra és a közmunkáról rendelkező 88. sz. Beneš-dekrétumra hivatkozva hajtották végre. Valójában azonban azért került rá sor, hogy a lakosságcserétől vonakodó Magyarországot a magyar lakosság országon belüli széttelepítésével rákényszerítsék a lakosságcsere elfogadására és végrehajtására, valamint hogy a telepítésekkel megváltoztassák a magyar jellegű déli országrészek etnikai összetételét. A deportálások első hullámára 1945. október 25-e és december 4-e között került sor, amikor csehszlovák adatok szerint 9247 közmunkára kijelölt szlovákiai magyar férfit szállítottak erőszakkal a cseh országrészekbe. Az ekkor deportáltak túlnyomó többsége azonban az év végén, a karácsony közeledtével visszaszökött szülőföldjére. A deportálások második, az 1945. évinél jóval nagyobb méretű hulláma 1946. november 15-én kezdődött. A karhatalmi erők igénybevételével és a háborús időkre emlékeztető embertelen módon végrehajtott „toborzás” 1947. február 22-ig tartott. Ennek során a hivatalos kimutatások szerint 17 dél-szlovákiai járásból, elsősorban a délnyugat-szlovákiai és a gömöri járásokból 41 666 magyart (9610 családot), köztük nőket, gyermekeket és öregeket szállítottak fűtetlen tehervagonokba zárva Cseh- és Morvaországba. A deportáltak 6602 lakóházat és 14 149 katasztrális hold földet hagytak hátra Szlovákiában. Hátrahagyott vagyonukat a hatóságok lefoglalták, majd 1948 tavaszán és nyarán elkobozták és szlovák telepeseknek, ún. bizalmiaknak juttatták. Az erőszakkal elhurcoltakon kívül további 2489 személy (2154 család) állítólag önként költözött át a cseh országrészekbe, 1946—47 telén tehát összesen 44 155 magyar (11 764 család) került át Szlovákiából Cseh- és Morvaországba. Különböző magyar becslések ugyanakkor ennél jóval magasabbra, 60 és 100 ezer közöttire teszik a cseh országrészekbe hurcolt magyarok számát. A deportáltak túlnyomó többségét a korabeli dokumentumok tanúsága szerint nem a szudétanémet határvidékre, hanem Cseh- és Morvaország központi területeire szállították.

 

A csehszlovák—magyar lakosságcsere

A magyar kisebbség londoni csehszlovák emigráns kormány által megfogalmazott kitelepítésének gyakorlati előkészítése 1945 tavaszán, az új csehszlovák, ill. szlovák államhatalom berendezkedésével párhuzamosan kezdődött meg. Az SZNT 1945. május 25-i ülésén ismertetett tervezet szerint a magyarok kitelepítése két szakaszban történne. Elsőként kiutasítanák Csehszlovákiából azokat a magyarokat, akik 1938. november 2-a után telepedtek le az akkor Magyarországhoz csatolt területeken, a második szakaszban pedig azokat, akik nyilas vagy más magyar szervezetek tagjai voltak, valamint akiket büntetőjogilag felelősségre vonnak és elítélnek, a többi magyart pedig végül kicserélnék a magyarországi szlovákokért. A Magyarország trianoni területéről beköltözöttek kitoloncolása néhány hét alatt megtörtént: csehszlovák adatok szerint 1945. június végéig 31 780 magyar volt kénytelen elhagyni az ország területét. Az őshonos magyar lakosság egyoldalú kitelepítéséhez, amely a csehszlovák elképzelések szerint többszázezer magyart érintett volna, azonban a csehszlovák kormány sem a háború folyamán, sem pedig az azt követő potsdami konferencián nem kapta meg a nagyhatalmi jóváhagyást. Csehszlovákia számára így végül a közmunkára kijelölt szlovákiai magyarok 1945. októberében megkezdett országon belüli széttelepítése, vagyis csehországi deportálása vált azzá az eszközzé, amellyel az egyoldalú áttelepítést és a kényszerű lakosságcserét egyaránt elutasító Magyarországot sikerült rákényszerítenie legalább a lakosságcsere elfogadására, mégpedig a csehszlovák fél által szabott feltételek többségének elfogadtatásával. A két prágai tárgyalási fordulót követően Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár és Gyöngyösi János magyar külügyminiszter által 1946. február 27-én Budapesten aláírt lakosságcsere-egyezmény V. cikke felhatalmazta a csehszlovák kormányt arra, hogy annyi szlovákiai magyart telepíthessen át Magyarországra, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezik a Csehszlovákiába való áttelepülésre. Csehszlovákia azonban ezen túlmenően az egyezmény VIII. cikke értelmében jogot szerzett arra is, hogy egyoldalúan áttelepíthesse Magyarországra a szlovák népbíróságok által háborús bűnösnek minősített magyarokat. A lakosságcsere-egyezmény VIII. cikke azt eredményezte, hogy a szlovák népbíróságok mondvacsinált indokokkal ezerszám helyezték vád alá és ítélték el a magyarokat. Amikor a csehszlovák kormány 1946. augusztus 27-én átadta Magyarországnak az áttelepítésre kijelölt magyarok névjegyzékét, abban a paritásos csere keretében áttelepítendő 106 398 személy mellett 75 114 „háborús bűnös” is szerepelt. Mivel a magyar kormány ilyen körülmények között nem járult hozzá a népcsere megindításához, Csehszlovákia ismét a magyar lakosság Csehországba deportálásával kényszerítette rá Magyarországot a lakosságcsere megkezdésére. A végül 1947. április 12-én meginduló népcsere 1948. december 20-ig tartott. Magyarországról az áttelepülési kérelmet benyújtott 95 421 szlovákból csehszlovák adatok szerint 71 787 települt át Csehszlovákiába, ezzel szemben a Csehszlovákiából kitelepítésre jelölt szlovákiai magyarok közül 89 660-at, köztük 2905 ún. háborús bűnöst telepítettek át Magyarországra. A magyar diplomáciának a lakosságcsere lebonyolítása során sikerült megakadályoznia a „háborús bűnösök” tervezett tömeges méretű áttelepítését, nem sikerült ugyanakkor betartatnia a vagyoni kölcsönösséget, ami következtében a Csehszlovákiából kitelepített magyarok által hátrahagyott ingatlanvagyon értéke többszörösen meghaladta a magyarországi szlovákok által visszahagyottét.

 

A kassai kormányprogram és a magyarellenes diszkriminatív jogszabályok

A II. világháború végén felújított Csehszlovákia a német és magyar kisebbség kollektív háborús bűnössége ürügyén célul tűzte ki e két kisebbség kitelepítését és az ország cseh-szlovák nemzetállammá alakítását. A nem szláv kisebbségek kitelepítésének gondolatát az Edvard Beneš által vezetett londoni csehszlovák emigráns körök fogalmazták meg, a beneši elképzeléseket azonban már 1944 folyamán átvette a Klement Gottwald vezette moszkvai kommunista emigráció, majd a hazai szlovák ellenállás is. A németek és magyarok kitelepítésének előkészítésével párhuzamosan kezdetét vette a német- és magyarellenes jogalkotás is. Az első jogfosztó rendelkezések már az 1944 augusztusában kitört szlovák nemzeti felkelés idején megszülettek, amikor a felkelést irányító Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) rendeleteket hozott az Esterházy János vezette Magyar Párt feloszlatásáról, a magyar nyelvű oktatás és a magyar istentiszteletek korlátozásáról. A kisebbségellenes intézkedések alapdokumentumává és hivatkozási forrásává a háború utáni első csehszlovák kormány 1945. április 5-én Kassán elfogadott programja vált. Az ún. kassai kormányprogram VIII. fejezete a kollektív bűnösség elve alapján kilátásba helyezte a németek és magyarok megfosztását csehszlovák állampolgárságuktól, IX. fejezete felelősségre vonásukat és megbüntetésüket, X. és XI. fejezete vagyonuk lefoglalását és elkobzását, XV. fejezete pedig iskoláik bezárását. A kormányprogram közzétételét követően elnöki dekrétumok, nemzetgyűlési törvények és SZNT-rendeletek sokasága látott napvilágot, amelyek a német és magyar kisebbséget gyakorlatilag törvényen kívüli állapotba helyezték. A két legnagyobb horderejű Beneš-dekrétum az 1945. augusztus 2-án kelt 33. sz. alkotmánydekrétum volt, amely – az aktív antifasiszták kivételével – a teljes magyar és német lakosságot megfosztotta csehszlovák állampolgárságától, valamint az 1945. október 25-i 108. sz. dekrétum, amely a németek és magyarok vagyonának elkobzásáról rendelkeztek. Ezen kívül jogszabályok sora mondta ki többek között a magyarok mezőgazdasági vagyonának elkobzását, a magyar egyesületek feloszlatását, a magyar köz-, majd magánalkalmazottak elbocsátását állásukból, nyugdíjuk és szociális ellátmányuk megvonását, a magyarok kizárását az egyetemekről és főiskolákról, a nemzeti bizottságokból, a politikai pártokból és választójoguk megvonását. Bezárták a magyar iskolákat, betiltották magyar könyvek és újságok kiadását és behozatalát, a magyar nyelv használatát a közéletben. Magyarok rádiókészüléket nem birtokolhattak, polgári keresetet nem indíthattak, hadisegélyt nem kaphattak, házaikból, lakásaikból kártérítés nélkül bármikor ki lehetett őket lakoltatni, s bármikor közmunkára lehetett őket kötelezni.

 

A magyar nyelvű istentiszteletek betiltása Pozsonyban 1948-ban

A második világháború utáni jogfosztottság idején gyakori jelenség volt a magyar nyelvű istentiszteletek betiltása is. Bár az istentiszteleti nyelv megválasztása a gyülekezetek, ill. magának az egyháznak a hatáskörébe tartozott, a szlovák hatóságok mégis gyakran hoztak a magyar és német istentiszteleti nyelvet betiltó rendeleteket.
A Szlovák Nemzeti Tanács Oktatás- és Népművelésügyi Megbízotti Hivatala például Pozsonyban 1948. február 28-án betiltotta előbb a magyar nyelvű evangélikus, majd március első napjaiban a magyar református istentiszteleteket, ami március 8-án arra késztette a pozsonyi református és evangélikus gyülekezetet, hogy közös emlékiratban tiltakozzanak a magyar istentiszteletek betiltása ellen. Az emlékirat emlékeztetett többek között arra, hogy a magyar fennhatóság idején soha nem volt semmilyen akadálya a szláv és német nyelvű istentiszteletek megtartásának, s hogy a magyarok soha nem tiltották be a szláv nyelvű istentiszteleteket. A református egyház háború alatti toleráns magatartására pedig példaként hozta fel azt az esetet, hogy amikor a szlovák állam hatóságai 1940 szeptemberében bezáratták a pozsonyi csehtestvér egyház templomát, a magyar reformátusok voltak azok, akik testületileg egyházukba fogadták az üldözött cseheket, s 1945 áprilisáig templomukat is megosztották velük.
A magyar nyelvű református istentiszteletek betiltása ellen felemelte szavát a szlovákiai református egyház élén álló – egyébként szlovák kézben lévő – ún. Szervezőbizottság is, amely 1948. március 18-án állásfoglalásban rögzítette, hogy az egyház alkotmánya szerint az istentiszteleti nyelv megválasztása az egyházközségekre tartozik.
A két egyház a jelek szerint a tilalom ellenére továbbra is megtartotta magyar nyelvű istentiszteleteit, 1948. szeptember 4-én ugyanis Szabó Béla református és Rátz Vilmos evangélikus lelkészt már egyenesen a pozsonyi rendőrparancsnokságra idézték be. Ott számon kérték tőlük, hogy mernek magyarul prédikálni, amikor az Pozsonyban be van tiltva. Miután megfenyegették őket, hogy letartóztatják őket s bezárják a templomokat, aláírattak velük egy nyilatkozatot, hogy további intézkedésig nem tartanak magyar nyelvű istentiszteletet, s nem fognak a betiltás ellen lázítani. A következő két vasárnap, szeptember 5-én és 12-én az evangélikus templomban kizárólag szlovák istentiszteletet tartottak, a reformátusok azonban inkább templomukat is zárva tartották, mintsem hogy szlovák nyelvű istentiszteletet tartsanak.
Miután szeptember 15-én Wagner Ferenc pozsonyi magyar konzul felkereste Daniel Okáli szlovák belügyi megbízottat az ügyben, s Okáli azt közölte, hogy szerinte semmi akadálya a magyar istentiszteletek megtartásának, Szabó Béla esperes szeptember 16-án körlevélben tudatta a református hívekkel, hogy elhárult az akadály a magyar istentisztelet elől s a következő vasárnap, 19-én meg is tarthatják azt. Szeptember 17-én azonban Szabót ismét beidézték a rendőrségre, s hiába hivatkozott Okáli szóbeli ígéretére, a körlevél visszavonására akarták kényszeríteni. Ő azonban erre nem volt hajlandó, s nyilatkozatot sem írt alá arról, hogy vasárnap nem tartja meg a magyar istentiszteletet, ezért, hogy azt ne tarthassa meg, vasárnap délelőtt őrizetbe helyezték. Ezen túlmenően azzal is megfenyegették a kárpátaljai születésű Szabó Bélát, hogy ha három hónapon belül nem települ át Magyarországra, átadják a szovjet szerveknek s visszatoloncolják a Szovjetunióba. Szabó esperes a zaklatások hatására 1948 őszén valóban Magyarországra távozott.
Azt követően, hogy a magyar kisebbség 1948 októberében visszakapta csehszlovák állampolgárságát, értelmetlenné és vált a magyar istentiszteletek tiltása, s a későbbiekben ez a kérdés is rendeződött.

 

Keresés a tudástárban

selye