A magyar oktatásügy korlátozása

A magyar iskolák garmadájának nyelvi átalakításával és a régi tanszemélyzet nagy részének lecserélésével a Felvidéken működő magyar pedagógusok tetemes része állástalanná vált. Az elbocsátott tanítók és tanárok rendszerint három havi fizetésüknek megfelelő végkielégítést kaptak. A hatalom ezen túlmenően már nem volt hajlandó gondoskodni róluk és családjukról, miáltal sokszor a legnagyobb nyomorba taszította őket. Ezért aztán a legtöbb elbocsátott pedagógus családostul távozott a maradék Magyarország területére. Olyanok is akadtak azonban, akik minden nehézség ellenére helyben maradtak, és várták az idők jobbra fordulását. A hatalom azonban idővel ezek közül is nagyon sokat kiutasított a Csehszlovák Köztársaság területéről.

Az állásvesztésből és a kiutasításokból eredő személyi és családi tragédiák a megszálló hatalom közegeit azonban már egyáltalán nem érdekelték. A legfőbb gondjukat ebben a vonatkozásban az jelentette, hogy valamilyen módon sikerüljön megbirkózniuk a tömeges elbocsátás következtében beállt óriási mértékű pedagógushiánnyal, és ezáltal újra beindíthassák a kisajátított magyar iskolák működését, de természetesen már „csehszlovák” nyelven. Ezt a feladatot a tanügyi kormányzat a cseh országrészekből a megszállt Felvidékre átirányított pedagógusokkal próbálta megoldani, több-kevesebb sikerrel. És persze a beözönlő cseh tanítók és tanárok egyúttal a „csehszlovákosítás” legfontosabb bázisát is jelentették az akkor még túlnyomóan magyar jellegű felvidéki városokban.
A magyar iskolák igazgatóiról, tantestületeiről és iskolafenntartóiról nagy általánosságban elmondható, hogy azok az ellenük alkalmazott presszióval szemben előszeretettel hivatkoztak különböző jogi alapelvekre. Ilyen volt például a felekezeti iskolák autonóm jellege, a tanítás nyelvének az iskolafenntartó által való megállapíthatósága, de mindenekelőtt az a tény, hogy 1919-20-ban a csehek által megszállt Felvidék nemzetközi jogilag még nem volt a csehszlovák állam részének tekinthető. A hatalom illetékeseihez benyújtott folyamodványokban és panaszokban aránylag gyakran történt hivatkozás ezekre a pusztulátumokra, bár az is igaz, hogy a fölényes győzteseket az ilyen „jogi szőrszálhasogatások” nem nagyon érdekelték.
A Felvidék iskolai magyartalanításának, valamint az oktatásügy „csehszlovák” nemzeti vágányokra való átállításának folyamata az adott körülmények között az 1919/20-as tanév végére már csaknem befejezett ténynek volt tekinthető. Az államhatalom valóban „forradalmi” módon oldotta meg a nagy átrendeződéskor felmerülő problémákat. Nem zavartatta magát holmi jogi és erkölcsi skrupulusokkal; nem riadt vissza sem a felekezeti iskolák államosításától, esetleg azok felszámolásától, sem a tanintézeti alapítványok elkobzásától, sem a pedagógusok tömeges elbocsátásától és azok koldusbotra juttatásától, sem az egyes iskolák tannyelvének erőszakos megváltoztatásától.
A Felvidék hagyományosan Magyarország oktatási szempontból az egyik legjobban ellátott területének számított. Alig két évvel az impériumváltás után ez a magyar tannyelvű oktatási infrastruktúra szinte teljes egészében megszűnt.

 

Keresés a tudástárban

selye