Az 1919. szeptember 10-i csehszlovák kisebbségvédelmi szerződés

Thomas Woodrow Wilson, amerikai elnök 1918. január 8-án közreadott 14 pontja, amely a világháborút lezáró békeszerződések elvi alapjait rögzítette, nem tartalmazott a kisebbségvédelemmel kapcsolatosan semmilyen külön rendelkezést, az Egyesült Államok békedelegációja a világháború nyomán létrejött nemzetállamok nemzetiségi sokszínűsége miatt kezdettől fogva fontosnak tartotta, hogy az új államok jelentős számú kisebbségei nemzetközileg garantált védelemben részesüljenek. Wilson elnök a békekonferencia Négyes Főtanácsának 1919. május 1-jei ülésen javasolta a kisebbségvédelmi rendelkezések kidolgozását, s erre a célra létrehozta „az új államok és kisebbségek bizottságát”.

Az 1919. május 2-án első alkalommal összeült bizottság elsőként a lengyel kisebbségvédelmi szerződés tervezetét dolgozta ki. Minthogy az elsőszámú fontosságú német békeszerződés tervezetének elkészült szövegén már nem kívántak változtatni, ezért a Németország két új keleti szomszédja által vállalt kisebbségvédelmi kötelezettségek csak említés szintjén került be az 1919. június 29-én aláírt versailles-i szerződésbe: a 86. cikkely a csehszlovák, a 93. cikkely pedig a lengyel kisebbségvédelmi kötelezettségekre utalt. A kisebbségi bizottság május 13-án arra tett javaslatot, hogy a kisebbségvédelmi kötelezettségek kerüljenek bele valamennyi legyőzött állam – tehát Ausztria, Bulgária és Magyarország – békeszerződésébe, ugyanakkor a győztes kisállamok – Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia és Görögország – külön szerződés formájában vállaljanak kisebbségvédelmi kötelezettségeket.
A lengyel kisebbségvédelmi szerződést a bizottság, majd a Négyes Tanács 1919. május 17-én fogadta el és a versailles-i szerződés aláírásával együtt lépett érvénybe. A lengyel szerződés volt a mintája valamennyi kisebbségvédelmi szerződésnek, illetve a legyőzött államokkal megkötött békeszerződések kisebbségvédelmi rendelkezéseinek. Az első cikkelyek a kisebbségeket is megillető alapvető emberi, állampolgársági, nyelvi, kulturális, vallási jogokról, az etnikai diszkrimináció tilalmáról szóltak. Két-három cikkely biztosította a kisebbségekhez tartozó személyek szabad választási (opciós) jogát az állampolgárság megszerzésében. A törvény előtti egyenlőség, illetve a polgári és politikai jogegyenlőség elveinek biztosítása zárta az általános emberi jogi paragrafusokat.
A kisebbségek, nyelvi, kulturális, oktatási és vallási jogait szavatoló kisebbségi jogokról külön paragrafusok rendelkeztek. Minden ország esetében speciális kisebbségi rendelkezések szabályozták a kizárólag az adott országra vonatkozó sajátos problémákat. Így például Lengyelországban a zsidó kisebbség vallási és kulturális jogait, Csehszlovákia esetében a Kárpátalja autonóm státuszának biztosítására vonatkozó állami kötelezettségvállalását rögzítette a szerződés. A jugoszláv szerződés a muszlim vallású népesség vallási jogairól a román kisebbségvédelmi szerződés pedig a székelyek közületi és kulturális autonómiájának biztosítására tett könnyen félreértelmezhető utalást. A kisebbségvédelmi szerződések megkötésével mindezek a jogok és rendelkezések az előzőekhez hasonlóan – mint „nemzetközi érdekű kötelezettségek” – a Nemzetek Szövetségének védelme alá kerültek.
A csehszlovák kisebbségvédelmi szerződést a jugoszláv és román szerződéssel párhuzamosan készítették elő, mert az osztrák békeszerződéssel egy időben kívánták életbe léptetni. Beneš külügyminiszter igyekezett aktívan közreműködni a szerződés szövegének kialakításában, még annak kárpátaljai autonómiára vonatkozó rendelkezéseit is elfogadhatónak tartotta. Más kérdés, hogy a csehszlovák kormányzat csak az Első Köztársaság kritikus periódusában, 1938 október 11-én járult hozzá a Kárpátalja autonóm tartományi státusának létrehozásához, amely 1919. március 14-éig, Kárpátalja Magyarországhoz való visszakerüléséig maradt fenn.

 

Keresés a tudástárban

selye