A békekonferencia csehszlovákiai magyarokat érintő 1919. évi területi döntései

A prágai kormány 1919. január 2-án a békekonferencián képviselni kívánt csehszlovák területi követelések négy módozatát vizsgálta meg. A minimális változat – a békekonferencia döntései ezt szentesítették – a 8 milliónyi cseh és szlovák mellett 5,6 milliónyi német, magyar, lengyel és rutén népességgel számolt. Ez az első változat a Csallóköz egy részét Magyarországnál hagyta volna, mégis 1,2 milliónyi a magyar népességre tartott igényt az új állam számára. A második forgatókönyv Esztergommal együtt a pilisi szlovák enklávét, a harmadik verzió a Váctól Salgótarjánig terjedő sávot, a negyedik pedig a még délebbre fekvő – Gyöngyöstől Miskolcig terjedő magyar többségű területet, illetve az úgynevezett csehszlovák-jugoszláv korridort vonta volna csehszlovák fennhatóság alá, összességében 1,4 – 1,8 milliónyi magyar anyanyelvű népességgel. 

A csehszlovák delegáció területi követeléseit a békekonferencia „csehszlovák bizottságában” kellett érvényesítenie, illetve az időközben elfoglalt területeket is itt kellett megvédenie. Beneš külügyminiszter a békekonferencia Legfelsőbb Tanács előtti 1919. február 5-i fellépésével, illetve a területi igényeket rögzítő hivatalos csehszlovák memorandumokkal alapozta meg ezt a törekvést, valamint annak bejelentésével, hogy Csehszlovákia kisebbségei részére igyekszik messzemenő kisebbségi jogokat, egyebek közt széleskörű önkormányzati jogosítványokat biztosítani, ami lehetővé teszi, hogy az új állam egyfajta „keleti Svájccá” váljék.
A csehszlovák bizottságban és annak területi albizottságaiban a csehszlovák–magyar határ véglegesítése jelentette a legtöbb problémát. Az amerikai, olasz, angol delegációk kezdetben a magyar–szlovák nyelvhatárhoz közelítő államhatár kialakítását támogatták. A Duna-Ipoly határra való igényt teljes egészében csak a franciák osztották. A bizottság ezért 1919. február 27-i ülésén, amelyen elvi döntés született Kárpátalja Csehszlovákiához kerüléséről, albizottságot küldött ki a csehszlovák-magyar határ megvitatására, a Csallóköz hovatartozására, illetve az Ipoly menti határszakasz és Sátoraljaújhely kérdésének tisztázására. Az albizottság március 4-i ülésén meghallgatták Beneš csehszlovák külügyminisztert.
A csehszlovák területi bizottságban és annak a dunai –csallóközi határszakasszal foglalkozó albizottságában március elején dőlt el, hogy az amerikaiak véleményével szemben a franciáknak sikerült a csehszlovák balparti igényeket teljes egészében győzelemre vinniük.
A még megszerezni kívánt területek (a lausitzi–lužicei szorb vidék, a nyugat-magyarországi csehszlovák–jugoszláv korridor, illetve a Kapuvár–Győr-Esztergom-Kisoroszi-Salgótarján-Gyöngyös-Miskolc-Sátoraljaújhely pontok mentén elképzelt „optimális” csehszlovák–magyar határvonal, vagyis az úgynevezett második, illetve Foch tábornok által 1919. február 13-án kijelölt demarkációs vonal) kérdése a bizottsági döntések után lekerültek a napirendről. Ezt követően a Csehszlovákiához került kisebbségek ügye az új államok bizottságában tárgyalt nemzetközi kisebbségvédelmi szerződések kapcsán merült fel.
A közép-európai határok kijelölése a békekonferencián jórészt a régió katonai pacifikálásának és a francia érdekek szerinti erőviszonyok kialakításának alárendelten történt. A vitás kérdések pedig a békekonferencia előtt indított cseh, lengyel, jugoszláv, román katonai akciókkal, illetve a Magyar Tanácsköztársaság elleni csehszlovák-román hadjárattal lezárultak. Összességében tehát a régió nemzetállami szerkezetének kialakítása a wilsoni önrendelkezési elvek folyamatos átértelmezésével, a politikai, stratégiai, katonai, gazdasági, közlekedési célokhoz igazítva történt.

 

Keresés a tudástárban

selye